Don't let me down *Luke Hemmings*

Sosem Gondoltam volna, hogy valaha még ez lesz belőle. Sokat gondoltam rá ezelőtt is, de a felszín alá rejtettem az érzéseimet. Nem szabad, nem lehet, de akarom. Ez a három gondolat tölti ki az űrt a fejemben. Senki se tudja, senki se érzi. Én érzem. Ő is érzi.
Már azelőtt érezte, hogy önmaga is rájött volna. Előbb érezte mint én, de lehet hogy én már több ideje mint ő, csak magam sem tudtam.
Mindig is erre vágytam, hogy valaki minden percében rám gondoljon, hogy amikor senki sem figyel, titokban megfogja a kezem az asztal alatt, éreztetve, hogy igen , most is csak rám gondol. Az egyetlen hely, ahol együtt lehetünk, ahol végre legálisan egymásra gondolhatunk, maga a mennyország. Olyan szerencsés vagyok, hogy ez az enyém, ez az érzés, amit mindig is érezni akartam. Ja várjunk csak mégse. Ez az érzés nem csak az enyém és az övé. Nekem ezt más iránt kell éreznem, aki nemcsak nem érdemli meg, de nem is tudja mi ez az érzés. Nem tudja mi az, amikor becsukod a szemed, eszedbe jut a neve, az arca, és homokos tengerpartra gondolsz; nyári melegre, ami simogatja a bőröd; az utolsó szál cigire, ami életet ment; az utolsó korty vodkára, ami úgy csúszik le a torkodon, mint ahogy lágyan kifújod a füstöt; langyos éjszakákra az utcákon sétálva; bizsergető érzésre a szíved tájékán, és a hasadnál; és mindenre ami jó és szép lehet ebben a kibaszott életben.
Mindez egy másodperc alatt végigfut az agyamon mialatt a neve eszembe jutott. Olyan, mintha álmodnék, és érzem a keze simítását a karomon, a hajamon, az arcomon. Mintha tényleg ott lenne velem. Aki iránt ezt kéne éreznem, az nem tudja milyen ez, milyen ébren álmodni, sosem kapta meg ezt az érzést. Én megkaptam, de mikor megkaptam egyben el is vették. Néhány pillanatban vissza kapom , de aztán már megint nem az enyém. Ő mindig érezheti, neki egy fokkal jobb. Titokban kell éreznie, mikor senki nincs ott, de le