Az új nap hajnalán

Kezdet

"Az eddigi rövid és teljesen hétköznapi életem, avagy hogy is jutottam el a Félvér-Táborba"

Még most, tíz év után is pontosan emlékszem az első napokra a táborban. És még most is emlékszem az azt megelőző napokra.

Gyermekkoromban egy árvaházban nevelkedtem. Nem ismertem a szüleimet (nem mintha most ismerném őket). Volt egy nagyon kedves gondozóm, Judy, ő midig nagyon egzotikus meséket mondott. Ezek többnyire görög istenekről és hősökről szóltak. (Igen, mostanra már ezek a "mesék" valósággá váltak.) Akkoriban csak ezeknek éltem. Miután Judy meghalt, megnyíltam kicsit a többi gyerek felé is. 

Ötéves koromban elkezdtem leveleket kapni, természetesen a feladó mindig névtelenül küldte. A legtöbben félvérnek neveztek benne. És mind találkákra hívtak. Egyre elmentem. Valami rettenetes szörny várt rám. Azután még arra is figyeltem, hogy sose legyek egyedül. Pár hónap múlva kaptam egy másikat hangnemben írt levelet is, de abban is csak azt kérték tőlem, hogy hajnalban legyek egyedül az erdő szélén. Ennek se tettem eleget. 

Napok múlva egy látogatóm érkezett. Valami tolószékes faszi jött fel hozzám. Mr.-nek kellett neveznem, és már csak ezért is unszimpatikus volt nekem. Többször is jött. Azt hittem, ő is valami szörny. Igaz másként bánt velem, kedvesen, megértően. De attól függetlenül még lehetett volna szörny. Idegesített, ezért megkértem a portás, hogy ne engedje be többé. 

Pár nap múlva egy mankós srác érkezett. Azt mondta, hogy ő egy szatír. Én meg megkértem, hogy bizonyítsa be. Erre meg az a hülye letolta a gatyáját. Jó, oké tényleg kecskeember volt, de sokkal jobban tetszett volna nekem, ha csak a cipőjét vette volna le. Megszöktetett az árvaházból, azonban még messze voltunk a keleti parttól, ahová vinni akart. A szatír pedig állandóan cikizett, azzal, hogy a táboruk igazgatóját kitiltottam az árvaházból zaklatás miatt. Leütöttem volna, ha nem lettem volna teljesen bezsongva amiatt, hogy a kedvenc meséim valósággá váltak. Ez olyan menő érzés volt. Az elején megijedtem, amikor még a leveleket kaptam. Azt hittem, a mesevilágból csak a szörnyek léteznek. De most már megtudtam a szatírtól, hogy léteznek az istenek is, a najádok, a kentaurok... 

Akkor még olyan boldog voltam. Azt hittem, hogy minden szép és jó lesz. Szinte egészen megfeledkeztem a szörnyekről. Pedig ők is ott voltak. Pirkadatkor törtek ránk. Emlékszem, ezek a szörnyek voltak Héraklész 6. feladata. Árész réztollú madarai. A sivatag szélén jártunk. A domb mögött már vége volt a homok-tengernek. Csak el kellett volna jutnunk odáig, és megmenekültünk volna. 

De nem voltunk felkészülve, hiszen aludtunk. Pontosabban nekem őrködnöm kellett volna, de elaludtam. Lehet, hogy még lett volna esélyünk akkor, ha Héraklész elvét követjük és lenyilazzuk őket, de nem volt íjunk, se nyilunk. Ráadásul magunkra haragítani Árészt sem lett volna egy jó ötlet. A szatír ottmaradt, én elfutottam. A madarak össze-vissza csipkedtek, a rajtól nem láttam semmit, elestem és lezuhantam egy járatba. Úgy nézett ki, megtaláltam a tengerészet egyik gyakorlópályáját. Én pedig elkezdtem futni az alagútban. Szerencsére a madarak nem láttak a sötétben, ezért nem jöttek utánam. Pár órát ott maradtam, lent. Mire felmentem már nem volt ott senki. A szörnyek elmentek, a szatír eltűnt, ahol feküdt, egy kaktusz állt. A hátizsákot elvitték. 

Elindultam egyedül kifelé a sivatagból. Heteken át kóboroltam, míg végül rátaláltam egy autóútra. Ezt követve eljutottam egy nagyvárosba. Reméltem, hogy már a keleti parton vagyok, de tévedtem.

A város neve Los Angeles volt.