Az új nap hajnalán

Valami új kezdete

Amikor felébredtem egy vakítóan fehér szobában találtam magam. Talán ha egy kicsit humorosabb kedvemben lettem volna, megkérdeztem volna: "Vajon hol vagyok és hány óra van?", mint ahogy Zsákos Frodó is tette.

De épp most, vagyis hát nemrég letiport egy hülye dög... mármint szörny... Nem mintha éreztem volna bármiféle fájdalmat is, de ettől még akkor is nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Végre ráleltem a táborra, ráadásul még bizonyíthattam volna is, hogy erős vagyok, erre ez a kígyólábú izé a rohadt cipőfűzőm miatt földbe döngölt. Szó szerint. Ja, és ha már itt tartunk, el kell árulnom, hogy eltűnt minden sebesülésem és eperturmix ízét éreztem a számban. De ezt most inkább hagyjuk.

Körülnéztem a szobában és láttam, hogy egy fiú ül az ágyam mellett. Nagyon hasonlított arra a srácra, aki megmentett, de mégsem ő volt. A fejét a plafon felé fordította és vagy aludt, vagy csak nagyon elmélyült a gondolataiban.

Támadt egy ötletem. Hirtelen felültem az ágyban és hangtalanul megpróbáltam kiosonni a szobából. Ez részben sikerült is, talán nem vett észre senki, de az elslisszolásomat hangtalannak mondani erős túlzás lenne. Ugyanis amikor felálltam belenyilallt a fájdalom a lábamba, minek következtében hangosan felszisszentem. Majd hasra estem, azonban ezúttal nem a cipőfűzőmben, hanem simán csak a lábamban, de hát az sem lehetett túl halk. De végre kint voltam.

Körülnéztem és egy tizenévesektől nyüzsgő röplabdapálya mellett találtam magam. Rögtön az a gondolatom támadt, hogy észre fognak venni, hiszen én fekete pólóban vagyok, míg mindenki más narancssárgában. El kellett hát bújnom.

Nyugat felé egy eperföld feküdt, közvetlenül előtte pedig egy nagy fehér ház állt, teraszán pedig ott ült az a tolószékben az a férfi. Mellette pedig egy lila inges nagydarab ember volt. Tőlem délre padok, pavilonok és bungalók voltak, telis-tele táborozókkal. Észak felé pedig egy erdő húzódott, előtte pedig egy aréna.

Arrafelé indultam volna el, csakhogy még el kellett osonnom a röplabdapálya mellett. Ekkor vettem észre, hogy a pálya mellett egy fán szárad egy táboros póló. Gyorsan odalopakodtam és megpróbáltam lenyúlni. Sajnos azonban ez még most sem sikerült. Egy éppen akkor nyitni készülő vörös hajú lány észrevette a mozdulatomat.

- Hé, az az enyém! Vedd le róla a mocskos mancsod! - kiáltotta, majd elindult felém.

Nem akartam még jobban gyanúsnak tűnni, ezért gyorsan letettem a pólót és lehajtottam a fejem.

- Ne haragudj - mondtam szemlesütve - nem akartam ellopni, csak én elhagytam az enyémet és...

- Ne haragudj?! Mégis kinek képzeled magad? Hogy gondolhattad azt, hogy egy Hermészestől lophatsz? Vagy hogy egyáltalán tudsz lopni?? - kérdezte idegesen.

- Öhm... Bocsánat... Csak tudod, ki akartam próbálni magam. Tesztelni akartam az izé.... Isteneket... mert tudod én nem tudom, hogy ki az isteni szülőm és öhm... elkezdtem kutakodni és... gondoltam, ha észrevétlenül el tudom lopni, akkor talán Hermész az... - hebegtem.

Talán mégis jobb lett volna, ha elrohanok. Felnéztem a lány arcára és megdöbbenve konstatáltam, hogy mintha a dühe elpárolgott volna.

- Ne haragudj, hogy így neked estem, nem akartalak megbántani. Tudom milyen rossz érzés lehet ez neked, engem is csak két hónapnyi ittlét után ismert el Hermész. De légy nyugton, egy idő után téged is elismernek majd - mosolygott rám - Gyere, szerzek neked egy új pólót. Egyébként engem Nicolenak hívnak, én vagyok Luke helyettese - mondta és közben elkomorodott a tekintete - öhm... mármint izé, a Hermész kabin vezetője, mivelhogy Luke már nincs köztünk, de gondolom ezt már tudod.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd hálásan pillantottam fel rá, habár fogalmam sem volt róla, hogy ki az a Luke.

- Örvendek, Suzanne vagyok.