Az új nap hajnalán

Új út nyílik

És csak ezután kezdődött a java. Az a rengeteg kihallgatás, megbeszélés, amiken nem igazán tudtam semmi felhasználhatót mondani. Vajon ki gondolta volna, hogy egy hatéves látszólag árva, alultáplált kislány nem tud semmi kézen foghatót mondani arról, hogy vajon ki hekkelheti meg a nemzetbiztonságiak szervereit. Persze, amikor először feltették ezt a kérdést, elkezdtem efelé kérdésekkel bombázni őket: Mi az a hekkelés? Mi az, hogy szerver? Mivel foglalkoznak a nemzetbiztonságiak? Persze ők meg totál ki voltak akadva, hogy ennyire tudatlan vagyok. De hát mit is mondhatnék, nem volt egy éppen átlagos gyerekkorom. 

Persze, azután, hogy semmi hasznosat nem tudtam mondani, nemigen törődtek velem. Ottmaradhattam náluk, addig, amíg ki nem találták, hogy mit is kezdhetnének velem. Emlékszem, egyszer elbújtam egy szolgálati kocsiban, csakhogy magukkal vigyenek. A terv bevált, habár kisebb szívinfarktust kaptak, amikor a száguldozás közben elkezdtem mozogni a ponyva alatt. De legalább részese lehettem egy küldetésnek. Nekem kellett elterelnem néhány ember figyelmét. Miután megtettem egy elismerő bólintást kaptam csak jutalmul, habár megígérték azt is, hogy megtanítanak lőni, ha nem árulom el őket a főnöküknek. De a lövöldözésre nem került már sor Los Angelesben. 

Másnap jött egy férfi, állítólag egyenesen Berkeleyből.

Sam (a barna) elég idegesnek látszott, miután a fickóval beszélt. Azt mondta, hogy felajánlott nekem egy helyet egy különleges iskolában, ahol nemcsak az alapvető dolgokat fogom megtanulni, hanem a harcot is. Egy olyan suliban, ahol olyan emberek élnek, mint én (vagyis árva, tolvaj, félisteni utcagyerekek???). Történelem tagozatos, bentlakásos iskola Berkeley mellett egy csodaszép völgyben, ahol biztonságban leszek. És, mivel más választásom nem volt, jöhetett a búcsúzkodás. Miután ezzel végeztek, otthagytak engem a fekete és ősz hajú, szálfatermetű fickóval. Ő meg azt mondta, hogy mindjárt jön, csak még van egy kis dolga, nyugodtan szálljak csak be a kocsijába. 

A kérésének természetesen eleget tettem, hiszen óriási nagy luxusautója volt, sötétített ablakokkal és nyilván klímával. Miután beszálltam, elakadt a lélegzetem. Az autó hátsó része tele volt fegyverekkel, de nem puskákkal vagy gépfegyverekkel, hanem kardokkal és lándzsákkal. Ráadásul ezek színaranyból voltak. Menekülni akartam, de az ajtó zárva volt. Odabent azzal nyugtattam magam, hogy legalább nem kell a negyven fokos napsütésben várakoznom. 

Azonban eszembe jutott Judy egyik meséje a görög királyról, aki amihez hozzáért, azt arannyá változtatta. Kezdtem teljesen betojni. Azután eszembe jutott a férfi feje, ami inkább emlékeztetett Jorah Mormontra, a kitagadott katonára a Trónok harcából, mint egy görög királyra. Eszembe jutottak a kemény szavai, és az ügynökök hosszú beszédei a bátorságról a szorult helyzetekben. Rájöttem, hogy ez a fickó kicsit sem fogja értékelni, ha én itt elsírom magam. Gyorsan megnyugtattam magam, és próbáltam bátornak tűnni.

Amikor a férfi visszajött, elégedetten nyugtázta, hogy nem nyúltam semmihez. (Ez mondjuk nem igaz, csupán rendesen visszaraktam mindent oda, ahol volt.)

- Na, most már sejted, hogy hova megyünk és hogy ki is vagyok én? - kérdezte a fickó, gyanúsan nyájasan.

- Nem, uram. Azonban azt sejtem, hogy nem egy iskolába megyünk, hanem a római légiót készülünk meglátogatni. - mondtam nyugodtan. (Meglehetősen sokáig volt távol a fickó, és közben találtam egy pár papírt a fegyverek alatt.)

A férfi gyanúsan kezdett el méregetni.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte gyanakodva.

- Hallottam már a híres-neves római légiókról. A legtöbbet talán a XXII.-ről. Az irányból kivéve úgy vélem, most is oda megyünk. - mondtam, és próbáltam magabiztosnak tűnni - Egy szatírtól hallottam mindezt - tettem hozzá mellékesen.

Azonban ez hiba volt. Ugyanis, mint már azt tudom, Rómában nincsenek szatírok.

- Szatír? Ez érdekes, fölöttébb érdekes - mondta magának - nálunk faunok vannak - tette hozzá.

- Szatír vagy faun, nem tök mindegy?! Az Istenekre, a kecskeember, az kecskeember, akár a görög, akár a római nevén nevezzük! - csattantam fel ingerülten.

- Igazad van - hagyta rám - de miután csatlakoztál a légiónkhoz, jobban örülnék én is, meg ők is, ha faunoknak hívnád őket. Mert ők rómaiak.

Végül aztán a Diablo-hegy közelében megálltunk, és lekanyarodtunk az útról. Kiszálltunk a kocsiból, és talicskára tettük a fegyvereket, majd elindultunk az üres völgy felé. Már vagy fél órája kutyagoltunk a napsütésben, amikor újból lenéztem. Még a lélegzetem is elakadt.

A völgy ugyanis már nem volt üres.