Nothing is impossible (magyar)

2. Búcsúzás

A kapunkban szokásosan Krisztina várakozott, mivel ő három házzal arrébb lakik tőlünk. Köszöntünk egymásnak és az utat végigfecsegve 15 perc alatt odaértünk a sulihoz. A barátainknak köszöngetve egy lépcső séta által feljutottunk az emeletre. Lehet, hogy sokan szeretnétek menők, népszerű diákok lenni az iskolában, de el lehet hinni, hogy ez az élet sem tökéletes. Mindennek meg van a jó és a rossz oldala is. 

Az emeleten az első ajtón pedig benyitottunk a osztálytermünkbe. A teremben a szokásos beszélgetés, telefonozás zajlott, amit kissé a mi érkezésünk szakított félbe néhány személynél.

- Sziasztok! – köszöntünk felszínesen.
- Sziasztok! Helló! Csá! – hangzottak el a válaszok felénk, majd Krisztinával odamentünk a helyünkre az utolsó padokba, amiket a folyamatos barát/barátnő cserélgetés miatt változtatjuk. Most én ülök a sorban középen, egyik felemen Alex, a barátom, másik felemen pedig Krisztina ül.

Elsőnek matekkel kezdünk. A laza matek után jött két kevésbé laza magyar óra és egy kémia. Az osztályban folyamatos beszólogatások folynak a tanároknak, néha halkan, néha hangosan, de a legmeglepőbb, hogy itt ezt a viselkedést a legtöbb tanár elnézi. Minden tanár laza, csak a tantárgyukat veszik keményen, szóval a leckéket mindig rendesen leadják, de sokszor nézünk filmet órán, vagy nem mindig kérik olyan keményen számon a leckéket, főként a matek tanár, aki szerintem minden diáknak legkedvencebb tanára lenne. Én nem igazán szeretek feleselni, flegma lenni a tanárokkal és a figyelem központja sem az én kedvencem... van ami megváltozott a középsuliba járás után és van ami megváltoztathatatlan...

- Németh kisasszony! Miért nem figyel? – jött oda mellém a kémiatanárnő. Ennyire elbambultam? Nem szokásom... kivéve, ha beszélgetek valakivel órán, vagy nem érdekel, az amit tanítanak... ja általában nem igazán köt le szóval nem szoktam oda figyelni nagyon a tananyagra... a tanárra annál inkább, hogy melyik pillanatban robban szét.
- Elnézést kérek!
- Semmi baj, csak örülnék, ha ide is figyelnél!
- Rendben. – ígértem meg. 

Szüneten szokásosan az udvaron ácsorogtunk a fél osztállyal és beszélgettünk, nevettünk.

- Figyu délután jössz a bárba? Páran megbeszéltük, hogy összeülünk. – fordult felém Alex. Őszintén eddig vele volt a legjobb párkapcsolatom, igazán szeretném legalább őt megtartani, mivel már 4 hónapja vagyunk együtt.
- Persze, ott a helyem.
- Oké, hatra eléd megyek.
- Ok. – mosolyogtam.

Órák után kifáradva mentem haza. Így leírva átlagosnak és szépnek tűnik az életem kívülről, de belülről cseppet sem ilyen gyönyörű szerintem; az alma is lehet kívülről szép, de belülről rohadt... Mondjuk azért azt meg kell hagyni, hogy ma jó napom volt.
Ebéd után a szobámba mentem tanulni. Tanulás... ezt nem is említettem. Nagyon jó tanuló vagyok, nem kitűnő és maximalista, de szerintem és a szüleim szerint is megfelelő. Nem az én szokásom a sok tanulás, vagyis a gimnáziumban. Igaz nem is várnak el sokat tőlünk a tanárok, de általánosban kicsit többet foglalkoztam a tanulással és akkor is nagyon jó tanuló voltam, tehát a tanulás nekem soha nem volt és remélem nem is lesz akadály.
5 órakor apa nyitott be a szobámba.
- Szia apa!
- Szia. Lejönnél, mivel beszélni szeretnénk valami fontos dologról veletek.
- Rendben, de ugye nincs baj? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Hát... csak gyere le. – mondta. 

Felálltam az asztalomtól ott hagyva a tanulást, amit nem is bántam és lementünk a nappaliba, ahol Dávid már ott volt anyával a kanapén ülve. Apával gyorsan csatlakoztunk hozzájuk és máris nekifogtak a „fontos dolog" megtárgyalásának.

- Nekünk is nehéz és nektek is, de muszáj elfogadjátok. – kezdett bele a mondandóba anya.
- Oké, nyögjétek már ki mi van. – türelmetlenkedett mellettem Dávid. Én azt hittem ő többet tud, mint én... hát nem tud semmivel sem többet erről a dologról.
- Dávid! – szólt rá anyám a beszédstílusa miatt.
- Tudjátok mostanában nem minden oké a munkámmal... - folytatta apa, amire az emeletről lehallatszott a telefonomból üvöltő zene. Gyorsan felálltam, hogy felfussak, de helyzet másképpen adódott, mivel megvártam apám utolsó szavait. – Tehát ezért áthelyeztek a szomszéd városba, két órára innen, így elköltözünk holnap délben. – mondta rezzenéstelen arccal, én pedig valahogy hírtelen visszahuppantam a kanapéra.