Nothing is impossible (magyar)

62. Új helyek, új emberek.

"Visszapörgetve: kiszálltam az autóból és fogtam a táskám és a telefonom, amelyekkel elindultam az ajtó fele. Benyitottam és nyitva volt, ami egyből furcsaságra utalt."

-Áááá végreee megérkezteek! Gyerekek gyertek le! – jött ki egy harminc éves nyávogós pláza picsa. Ez az jól kezdődik.

-Mi a kurva istók fasza? – reagáltam elsőnek.

- Uh máris bírlak! – nyávogott tovább a nő és abszolúte nem volt nőies ezzel a nyávogásával, sőt számomra tökre irritáló volt, legszívesebben felrúgtam volna ott helyben, na de gyerekek önuralom.💪

- Apa! Asszem nem jó helyre jöttünk! – fordultam meg és az ajtón belépő apámhoz beszéltem.

- Dehogy is kislányom! Ide kellett jönnünk. – mondta. 

Ugye nem? Ez csak egy rossz álom és nemsokára felébredek, ezazz!!

- Sziasztok! – mondta valaki. Megfordultam és a lépcsőről egy XX. Századból kilépett fiú és mögötte egy fekete özvegynek öltözött lány jött le.

- Mi a picsa? Ugye ők csak lakótársak? – néztem a mellettem álló apámra.

- Hát...

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezzel a pláza vénasszonnyal basztál és ők a féltestvéreim, mert akkor megyek s felakasztom magam!!! – emeltem fel hangom.

- Hát nem egészen, csak Attila a féltestvéred! Noémi pedig a nevelőanyád mostantól.

- Attila! – nyújtotta illedelmesen a kezét a fiú.

- Rebeka! – nyújtottam én is kelletlenül és kezet fogtam az eltitkolt féltestvéremmel. Mi lesz még ma itt?

- Hallottam, hogy te is táncsuliba jártál, gondolom ügyes vagy, majd megtanítasz pár lépésre? mert én is odajárok. – fecsegett nekem a gyerek. Máris idegesít és 100% hogy stréber.

- Ebben a városban levő táncsuliba jársz? – kérdeztem, mert nem úgy néz ki, mint aki beillene oda.

- Igen. - bólintott széles vigyorral.

- Melyik könyvespolc mögött szoktál ülni? – kérdeztem.

- Hát általában a ....

- Majd még máskor beszélgettek. – szólt közbe Noémi. Tudtam, hogy ezt a kisokoskát nem fogadták be a suliba, van annyi tapaszatalatom, hogy ránézésből megtudom állapítani valakiről, hogy milyen funkciója van a suliban, nagymenő, nagymenőkkel logó, csicska, vagy senki. - Linda mutatkozz be!

- Lin!!!!! – mondta ingerülten nézve az anyjára. Huh érzem hogy nagyon jól kifogunk jönni mi ketten én is a világ ellen, ő is a világ ellen, mi ez ha nem harmónia? Jesszus.

- Hol van a szobám? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Az emeleten második jobbra. – mondta Noémi. 

Nem érdekelt, hogy otthagytam őket egyenesen felvágtattam a szobámnak nevezett helyiségbe. Az ajtót kinyitva maga a... nem, nem mennyországgal, hanem a klasszikus zenével találtam szembe magam. Volt egy ágy, egy asztal, egy függönyszerű ajtó vagy mi és mérhetetlen mennyiségű plakát. Na jó a plakátokkal nem is lenne baj, ha nem Mozart, Einstein nyelvkiöltős képe vagy Beethoven vagy hasonló személy vigyorogna rám.

- Mi a picsa? – kérdeztem, hátha valaki észszerű választ ad. Odamentem a függönyhöz és egy 'most vagy soha' sóhajjal elhúztam. Ami elém tárult az...

- Mi az isten? Nem vagyok én ribi!

... Rengeteg ruha és tűsarkú cipő intett felém. Szerencsére csak 5 polc volt telepakolva, így nekem maradt még legalább 10. Hát na kinézetre egy gyönyörű gardrób volt, de az a néhány dolog, ami benne volt az már kevésbé tetszett. Még mielőtt ott is rosszul lettem volna kijöttem és a szobában leültem az ágyra, ami hiper szuper puha volt. Végre egy valami jó ebben a kibaszott házban.

-Na hogy tetszik? – kérdezte apa az egyik bőröndömmel küszködve, nyomában pedig a stréberke is okoskodott és persze a plázacsicska is.

- Ez mi a faszom?

- Klasszikus zene, gondoltuk, hogyha szeretsz táncolni, akkor ezek a zenék a kedvenceid. – mondta a platinaszőke.

- Utálom a klasszikus zenét! - kötöttem ki.

- Mondtam, hogy nem fog neki tetszeni. – mondta az okoska.

- Ó dehogy nem! Muszáj tetszedjen. Ez van és kész! – mondta Noémi és kiviharzott és az okoska is vele tartott, így kettesben maradhattam apával.

- Ezt mire véljem??? – mutattam körbe.

- Kislányom, egyelőre ez van, de ha szeretnéd, holnap elmehetünk festéket vásárolni és kifesthetjük.

- Ezt díjazom! De szerintem annak a festékbombának biztos van annyi vakolat az arcán, hogy elég a falkifestésére.

- Rebeka! Szépen beszélj róluk és velük, mert mostantól ő a nevelőanyád!

- Azt meglássuk még! Köszönöm és viszlát! – intettem az ajtó fele, ahol azonnal távozott apa. 

És ekkor törtek utat a megszámlálhatatlan könnycseppjeim. Eléggé nehezen sikerült megnyugodnom és rájönnöm arra, hogy ez a valóság és nem egy rossz álom. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt muszáj elmondanom valakinek, de kinek? Dávid ő már valahogy nem alkalmas erre... Na jó oké legyen Kami. Két csörgés után fel is vette, én pedig felkészültem a fejmosásra.

-Te lány? Hol vagy? Mi van veled? És mégis mi volt az a szöveg? Aszittük' öngyilkos leszel... Sehol semmi jel egyből csak így odalettél.

- Kivel vagy?

- Senkivel! – vágta rá. Hm túl gyors volt.

- Szóval?

- Ákossal.

- És?

- Csak ő.

- Jó oké, de kussba tartjátok a szátokat mind a ketten!

- Rendben. Szóval hol vagy?

- Elköltöztem. Kiderült, hogy Dávid a féltesóm és pfhuu ahova költöztünk. Baszki olyan szobám van, hogy tele van rakva klasszikus zenészekkel. Az meg ki a faszomot érdekel. És kiderült, hogy apámnak volt egy titkos kurvája. 35 éves vakolatos vénasszony és úgy öltözik, mint én 17 évesen, még rosszabbul. Aztán van egy másik féltesóm.

- Miiiiivaaan? – hallottam meg egy ismerősen felsipákoló hangot.

- Dávid te meg mi a szart keresel ott.

- Na bazdmeg. – mondta Kami. – Az úgy volt, hogy átjöttünk hozzád, de Dávid tudatosított, hogy elköltöztél a fateroddal.

- Jó az lényegtelen, de mi az, hogy van egy másik féltesód? Az akkor elméletileg az enyém is.

- Ne, ne éld bele magad, egy szó szerint az 1900-as évekből kilépett okoska. Stréber és táncsuliba jár. Befőttesüvegű szemüvege és fogszabályzós Szaturnuszfeje van. – mondtam, amire a vonal túlsó felén hangos nevetés hallatszott. -  És ez nem, minden, van egy tesója, egy 16 éves lázadó rocker, emós vagy rasszista vagy nem tudom minek a keveréke, úgy néz ki, mint egy apáca. 

- Na jó, viccelődést félretéve, hol vagy és kivel? – kérdezte Kami, amint csillapodott a nevetése.

- Ez az igazság. – nevettem fel kínosan.

- Neee. Akkor ki kell mentsünk onnan!

- Már mindegy. – hajtottam le a fejem. Továbbá csak elbúcsúztunk, azt hiszem, hogy örökre.

Kinyomtam a telefont és az ágyon szétterülve Albika(Einstein) fejét látva újra bőghetnékem lett, ezért álomba sírtam magam.