Nothing is impossible (magyar)

29. Utazás, elhelyezkedés, satöbbi

Június 2 – Csütörtök 

Kicsit már sajnáltam anyum, mert reggel is ugyanolyan nagy futás volt. Apától már el kellett köszönnöm, mivel ő nem tudott kikísérni a reptérre hasonlóan Dáviddal, aki suliba kellett menjen.

- Aztán szedjél össze egy jó pénzes amerikai palit! – mondta Dávid.

- Asszed', hogy majd fogsz kapni a pénzéből?

- Hát remélem, hogy nem csavarja el annyira a fejed, hogy megfeledkezz a csóró tesódról. – mondta, amire csak nevettem.

- Rólad soha nem fogok megfeledkezni. – mondtam és szorosan megöleltem.

- Bármikor elérhető vagyok számodra, ha gond van.

- Oké, de remélem nem lesz. – mosolyogtam és nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig elment a suliba.

Tehát anyával ketten mentünk a reptérre, ami fél órára van tőlünk. Nagyjából fél 10-re megérkeztünk, ahol Kami már várt. Szerencsére a szüleink jóba vannak, úgyhogy elkezdtek dumálni.

-Hali! – ölelt meg Kami, amint meglátott.

- Szia! – viszonoztam ölelését.

Nemsokára mentünk a becsekkolásra. Annyira nem féltem, mivel már ültem repülőn,de azért minden emberben repülőre üléskor ott van a „mi lesz, ha...?" gondolat. Inkább próbáltam jó kedvben lenni és elterelni a negatív gondolatokat.

A repülőn hármasával lehetett ülni bárhova, ezért Dzseni, én és Kami foglaltunk el egy sort. Velünk párhuzamosan pedig a fiúk ültek: Ákos, Bence és Krisz. Már az első órában remek társaságot nyújtottak a fiúk. Viszont 14 órás volt az út, úgyhogy 3 óra múlva az egészen kidőltünk. Mint minden diákon, rajtunk is kifogott a fáradtság kirándulás idején. Persze kétszer át kellett szálljunk, de azért pihenni is tudtunk. Az egészen ki voltunk fáradva az utolsó utazásnál, és csak az ofő ébresztésére kelltünk fel és onnan kezdve teljesen bezsongtunk.

Szerencsésen leszálltunk és majdnem mindenkinek megvolt a csomagja.

- Tanár úr nincs meg a táskám. – mondta Ákos.

- Tanár úr ne higgye el neki! Biztos megvan,csak nem akarja bevallani, hogy elköltötte az összes pénzét a nőkre. – mondta Bence, amire az egész osztály hangos nevetésbe tört ki.

- Bence ez nem volt vicces. - lombozta le az ofő.

- De legalább igaz. – mosolygott Krisz.

Végül hamar meglett a táska, ezért a hozzánk érkező busszal mentünk is a szállásunkra, amit megtudtunk, hogy egy 4 csillagos hotelben lesz a tengerre nyíló kilátással... vagy nem.

Fél óra múlva ott is voltunk, az ottani idő szerint délután 5:15-re. Gyönyörű volt.

- Azta rohadt. Itt lakni... – gondolt bele Ákos.

- Gyerekek! Van egy kis gond... – kezdte az ofő, amire mindenki mindenféle rosszat kezdett el kreálni.

- Rossz helyre jöttünk? Nincs kaja? Nincs meleg víz? Otthon maradt a pénz? Nincsenek jó nők? Elmarad a verseny? – hangzottak el a tippek.

- Bárcsak...

- Akkor? – kérdeztük az egészen kíváncsian, hogy mégis mi baj lehet.

- Később érkeztünk, és ezért csak egy nagy szobával tudnak szolgálni.

- Akkor a fiúk a híd alatt alusznak?

- Nem, egy szobában alusztok, ugyanis egy 20 személyes szobával tudnak szolgálni.