Nothing is impossible (magyar)

3. Kételyek...

"Ma rengetegen voltak ott."

- Sziasztok! – köszöntünk Tinával, amikor bementünk és odamentünk egy hosszú sor asztalnál ülő zajos társasághoz, akik mind mosolyogva visszaköszöntek.
- Rebeka? Te nem úgy volt hogy?.... – állt fel Alex.
- De, csak végül anya hívott, hogy maradhatok.
- Mi van Rebivel? – kérdezte Lilla.
- Hát skacok az van, hogy... én elköltözök... - nyögtem ki.
- Mi???? – találtam szembe magam vagy 20 döbbent szempárral. Figyelemközpontja, hurrá!
- Holnap délben elköltözünk...sajnos... - erősítettem meg egy szomorú szóval az elköltözésem. Fognak hiányozni, de kezdem beleélni magam a helyzetbe totálisan boldogan, csak ezt nem mutatom, mert na... értitek...ha örülök, hogy elmegyek, akkor szerintem elküldenének melegebb helyekre, inkább mutatom, hogy szomorú vagyok, hogy el kell menjek innen, itt kell hagyjam őket, stbstb...

- Akkor?? Mire várunk? Csapassuk itt, úgy sincsenek idegenek rajtunk kívül. Domi! – fordult a pultos srác fele, akit konkrétan osztálytársunknak érzünk néha.

- Igen? – nézett felénk Domi.

- Bulit kell csinálnunk két percen belül.

- Okés! – mondta és máris tett valami jó zenét, a fiúk félre tolták az asztalokat és közben az ital is mindenkinek kikerült. 

Amint elkezdtünk táncolni óriási hangulattal rengetegen csatlakoztak hozzánk. Persze Krisztinával adtuk a hangulatot és táncoltunk, de másnak sem kellett több mindenki, még azok is akik nem a mi asztalunknál ültek felálltak és velünk együtt táncoltak. Pár perc alatt csináltunk egy bulit a törzshelyünkből. Mindenki bulizott attól függetlenül, hogy hétköznap van és holnap suli. Azért most látszik meg, hogy nem mindenki az a fajta barát, hogy csak azért van a közelemben, hogy ő is népszerű lehessen, kihasználva a mi népszerűségünket.

Egyszer csak épp Tinát kerestem a „tánctéren" de nem találtam, így a mosdó fele vettem az irányt. Jól esett a kis csend, mivel a mosdó távolabb, elszigeteltebben van a hangszóróktól. Amint közeledtem egy beszélgetésre lettem figyelmes, így észrevétlenül megálltam. Tudom nem szép hallgatózni, de nem akartam megzavarni senkit. Az meg hab a tortán, hogy Krisztina és Alex beszélgettek...  

- Én is szomorú vagyok, amiért elmegy, mert most konkrétan senki nincs helyette, kicsit egyedül érzem magam. – hallottam Krisztina hangját, akitől egy fal választott el.

- Én itt vagyok neked és keresünk valakit ne aggódj. – hallottam Alex hangját is, na jó ez kezd fura lenni, nem azért hogy féltékeny vagyok vagy valami, mert mondjuk most már semmi és senki nem érdekel ebből a városból. - De nekem nem tudom, nagyon fáj. Tina én úgy érzem nekem ő az igazi és most így el kell engednem egyik pillanatról a másikra.
Mi van?? Alexnek én az igazi? Nem lehet, ez a költözés rémálommá válik?

- Ezt ő tudja?

- Nem, nem mertem elmondani, mert úgy gondoltam ő nem így gondolja ezt. Tudom faszagyerek vagyok meg minden, de ő megváltoztatott.

- Nélküle én is senki lettem volna. Nehéz elengednünk, de muszáj, sem mi sem ő nem tehetünk mást, el kell menjen.
- Tudom... - mondta Alex és hatásszünet következett.
Ó te jó ég, csak nehogy észrevegyenek. Most mit csináljak? Na jó... Határoztam el magam és mintha nem hallottam volna semmit odaléptem eléjük egy „Sziasztok-kal". Rossz ötlet volt... pont ölelték egymást és az érkezésemre szétrebbentek egymástól.

- Rebi ez... - tiltakoztak.
- Ne érts félre semmit. – mondta Krisztina.
- Nem, ö... izé... bocsánat. – fordultam meg. De kínos... Basszus és még én kérek bocsánatot.
- Rebi ne menj el! – szólt utána, Krisztina.
– Figyelj ez nem volt semmi. – mondta Alex.
- Jó értem. – próbáltam határozott lenni. Igazából már nem érdekel, mit csinálnak, legyenek boldogok, ha azt akarják. – Ö... amúgy Krisztina téged kerestelek. – szakítottam meg a szemkontaktust.