Másodedző (Szalai Ádám rövid fanfic)

03

Lelkesen meséltem nekik az életem történetét, persze, csak azt a részét, ami Verához és a focihoz kapcsolódik. Figyelmesen hallgattak, még Ádámék is, pedig az elején ők voltak a legelutasítóbbak velem szemben. Balázst még meg is értem, de Ádámot nem. Vele eddig egy szót nem beszéltem. Akkor lepődtek meg talán, amikor elmondtam nekik, hogy Verával ikrek vagyunk.

- Hány éves vagy? – csapott le a kérdésre Nagyi.

- Nagyi csajozik. – lökte meg játékosan Ádám.

- Huszonnégy. – mosolyogtam.

- Van barátod? – Nagyi bombázott a kérdéseivel.

- Isten ments. – nevettem fel. – Egy fiú csak hátráltatna. Arra meg nincs szükségem. Elvagyok egyedül.

- Kár. – mért végig Ádám.

- A szemembe nézz. – forgattam meg a szemeimet. – Vigyázz, mert holnap külön megszívatlak edzés után.

- Öhm, én csak Balázs nevében kérdeztem meg. – máris védekezett, de mindenki tudta, hazudik.

- Na, alvás van srácok. Holnap edzés.

- És szabad az edző nénivel képet csinálni? – húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Gyere. – húztam ki a telefont a zsebemből. – Mindenki mögém. És hülye fejeeeek. – Én tátott szájjal vigyorogtam, de Balázs csak felhúzta a szemöldökét, mellettem Ádi pedig kacsaszájat villantott. A képet visszanézve, viccesebbnél viccesebb fejeket vágtak.

Azonnal feltöltöttem Instagramra a délutáni edzés zárásával együtt.

@AlízFCB Edzés utáni kötözéses mese „délután". #GyógyuljmegLaci #HUN #HugarianFootballTeam #EB2016

@AlízFCB Mert mi így végzünk egy fárasztó edzéssel. #EB2016 #HUN

Ekkor kikapcsoltam a mobilnetemet. Nem vagyok kíváncsi az üzenetekre.

- Jó éjszakát fiúk. Ma még egyszer körbejárok, hogy mindenki lefeküdt e aludni.

Lefürödtem, kikészítettem a holnapi ruhámat és átmentem Verához. A szobáját nyitva hagyta, de ő már régen lefeküdt aludni. Végig simítottam szőke haján. Sajnáltam őt. Minden álma az volt, hogy kijöhessen az EB-re, úgy, hogy még sose látta milyen is a foci. Néha elgondolkoztam, ugyanígy imádná e, ha látná milyen is igazából. Kikészítettem neki is a holnapi ruháját, az éjjeliszekrényére raktam. Épp úgy, ahogy minden nap, már legalább tizenöt éve. Én vállalom érte a felelősséget, kis korunk óta, de nem bánom.

Ígéretemhez híven körbejártam a szobákat, a legtöbben már aludtak, kivéve egy embert, Szalai Ádámot.

- Csicsikálás van Ádi. – mosolyogtam rá, miközben a szobája ajtajának dőltem.

- Nem vagyok álmos. – vonta meg a vállát, és megpaskolta maga mellett a helyet. Értettem a célzást, és leültem.

- Még a nagy Balázs is szót fogad nekem csak te nem. – ráztam a fejem rosszallóan.

- Én nem. – nyújtotta ki a nyelvét.

- Fáradt leszel, nem fogsz tudni koncentrálni, és akkor reszeltek a kezdőcsapatnak.

- De Alíz. Értsd meg, hogy nem vagyok fáradt. – kicsit felemelte a hangját, amit nem tudtam hova tenni.

- Most mi a bajod? – hátradőltem. Addig nem megyek el innen, még ki nem derítem.