Másodedző (Szalai Ádám rövid fanfic)

07

Minden újra normális mióta visszaköltöztem Barcelonába. Talán annyi változott, hogy telefonszámot változtattam, sőt, még új házat is vettem, nehogy Ádám megkeressen.
Lehet, paranoiás vagyok, de ez van. Nem tudok vele mit kezdeni.

Egy év telt el, mióta otthagytam őket. Amíg a régi telefonszámom élt, Balázs és Ádám is folyamatosan hívogatott. Egyszer se vettem fel. Nincs szükségem rájuk. Ez alatt az idő alatt viszont olyan dolog történt, amire nem számítottam. Vera bepasizott, és összeköltöztek. Jó messzire tőlem, hogy nevén nevezzem, visszaköltöztek Budapestre. Anya még mindig dolgozik, bár nem értem miért. Hiszen, van elég pénzünk, nem kell még neki is dolgoznia. A foci jól fizet, plusz a különféle juttatások. Amikor otthagytam Ádámot... nem is tudom. Megtört bennem valami. Valami, amiről eddig nem tudtam. Talán ezt hívják összetört szívnek? Meglehet, de ezt magamnak okoztam. A foci talán sose ment jobban! Hívtak egy másik csapatba is játszani, de a Barcelona nem adott, sőt, megemelték a fizetésemet, csakhogy ne menjek el. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem.

Kicsit beszéljünk a fiúkról. Na jó, ez hazugság, mert nem tudok róluk mit mesélni. Az első pár hónapban rájuk se néztem, aztán elkezdtem ismerkedni. Mindenkit hozzá hasonlítgattam, hasonlítgatok. Én hagytam ott, de nem tudom elengedni. A napokban néztem meg a Hotel Transylvania filmsorozatot és felnyitotta a szememet. Rájöttem, nekem Ádám volt az a bizonyos Ding, az én életemben. Sose fogom tudni elengedni,főleg nem, ha naponta nézem a közösségi oldalait és mindent tudok róla.

Megittam a reggeli kávémat, táskámat vállamra kaptam, és elindultam a reggeli erősítőedzésre. Remélem nem  futni fogunk, ahhoz most nincs erőm.

*Meglepetés Ádám szemszögéből*

Lábamon egy bokarögzítővel sétálok a Városligetben, szerintem megérdemelt pihenésemet töltve. Az orvosok egy hónapra eltiltottak a focitól, ezért úgy döntöttem, addig hazajövök és itthon lébecolok. Úgyis hiányzott már az itthoni közlekedés, Németországban túlságosan is gördülékeny volt minden. Vagyis majdnem minden. Elég nagy letargiába estem Alíz után, semmi nem ment. Storck nem is akart kezdőbe rakni, végül valami miatt meggondolta magát.

Alíz. Nevét szinte mindennap újra és újra kimondom, felidézem a jó és rossz emlékeinket. Lehet, ez beteges, de én így érzem jól magam. Balázs is mondta, hogy el kell engednem, miután megváltoztatta a telefonszámát. Nem tudom elengedni. Egy év után eszméltem rá, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem. Azt hittem, ilyen csak a mesékben van és, hogy ez egy nagyon jó dolog. Nos, nem mindig. Ha az illető sok száz kilométerre van tőled, akkor kifejezetten lélekölő.Elengedni a tökéletességet. Ezt kérte tőlem Balázs. Ő nekem tökéletes, és, aki azt mondja, hogy nem, nem is ismer igazán.

Hogy ne csak rinyáljak, mesélhetek jót is, amik megszínesítik a mindennapjaimat. Balázs, Gábor, Nagyi, Böde és Laci a világ legjobb barátai. Majdnem mindennap beszélünk, van, hogy webkamerán keresztül együtt játszunk Gáborral az unokájával. Imádni való kis csöppség, én is szeretnék már gyereket. Elég öreg vagyok hozzá, és szerintem elég felelősségteljes is.

A távolban egy ismerős alak tűnt fel, szőke haj, jobb kezében vakvezető kutya és nagyban nevetgél egy fiúval. Vera. Amennyire a lábam engedte odafutottam hozzájuk, és magamhoz öleltem Verát, ellökve mellőle a srácot. Vera megijedt, felsikoltott, ezért Lucifer elkezdett rám morogni. A srác lerántott Veráról, és lelökött a földre.

- Ne érj a a barátnőmhöz! - ordította, Verához fordult. - Jól vagy kicsim? Semmi baj, csak ez az idióta összekevert valószínűleg.

- Ismerem Verát. - kászálódtam fel a földről, kezemet a srác elé nyújtottam. - Szalai Ádám.