Paranormális Lány 2. /Befejezett/

11.fejezet-Háború

Csendesen haladtunk végig a fák között. A nap még csak a horizontot világította meg, az erdő nagy részét árnyékban hagyva. Ez most számunkra kapóra jött. A keletiek csak akkor fognak észrevenni minket, ha már túl késő.
Lassan körbevettük a tisztást és síri csendben vártunk a jelre.
Egyetlen zaj vagy zörej sem hangzott el a fák közül. Annál inkább a házak közt. A keletiek fel-le járkáltak és nagyon készülődtek valamire.
Az egyik fa árnyékából felhangzott egy halk füttyszó, amely hullámként haladt végig az erdőn. Mikor elhalkult, egy pillanatra teljes csend telepedett az erdőre, utána kirontottunk.
Az egész falka letámadta a tisztást és nem kíméltünk egyetlen keletit sem. Legalább húsz ember halt meg, mire fel tudtak ocsudni. Volt olyan, aki fejvesztve menekült előlünk és akadt olyan is, aki ellenállt.
Mikor éppen úgy éreztük, hogy innen már nincs visszaút, győztünk, a házak közül kiugrott egy csomó alakváltó, teljesen átalakulva. Nekünk rontottak, de olyan erővel, amit eddig még sosem láttam. Öten képesek voltak megfékezni tizet közülünk.
Elkéstünk. A boszorkányok már ideértek. A tekintetemet körbejárattam a házakon és egy-egy ablakban felfedeztem megbújó alakokat. Nico felé pillantottam és a fejemmel az ablakok felé intettem. A jaguár bólintott, aztán egyszerre kezdtünk futni a házak felé. Nico berontott az egyik ajtón, én pedig beugrottam az egyik nyitott ablakon. A boszorkány ott állt előttem. Sötét köpenyt viselt, ami egy kicsit segített neki elrejtőzni az árnyékban, de nem sokat ért ellenem. Hiúzként az érzékeim most jóval kifinomultabbak, mint általában. A padlóhoz lapultam és morogni kezdtem. A nő arcát elborította a rettegés. Még egy lépést tettem felé, mire ugrott egyet ijedtében és kirohanva az ajtón, bevetette magát az erdőbe.
Elégedett mosollyal léptem ki a házból, de a mosoly abban a minutumban felszívódott az arcomról. A tisztást holttestek és sérültek borították. Nem tudtam megállapítani, hogy melyik csapat vesztett több embert, de bármiben le mertem volna fogadni, hogy a halottak nagyobb része hozzánk tartozik.
Az esélyeink ismét csökkentek a boszorkányok jelenlétének köszönhetően. A nagy kérdés az, hogy elmenekülünk gyáván, vagy küzdünk az utolsó lélegzetünkig. Én már nem egy ütést bekaptam és a jobb oldalam annyira sajgott, mintha legalább egy bolynyi hangya rohangálna rajta fel-alá. A tekintetem körbejárt a harcolókon. Nico és Owen éppen három farkassal vette fel a versenyt és látszólag vesztésre álltak. A bátyám fehér bundáját vörös foltok borították és a bal, hátsó lábára sántított. Nico bundáján ugyan a sötét színe miatt nem látszottak a vérfoltok, de az arcán egy hosszú karmolás éktelenkedett, amelyből szüntelenül csöpögött a vér. Apa és a nagyobb alakváltóink az élvonalban küzdöttek, valahol a házak között. Csak néha pillantottam meg apát egy-egy másodpercre, de azonnal vissza is tért az ellenfeléhez. Bonnie és Joy fel-le rohangáltak és a gyengébbeket hatástalanítottak. Na és Kali. A nővérem volt a legrosszabb bőrben. Az oldalán legalább három, mély karmolás éktelenkedett, amely befutott egészen az alhasáig. A nyaka és a lábai is megsérültek. Alig volt képes megtartani az egyensúlyát. Láttam, hogy az ájulás kerülgeti, de ez sajnos nem csak nekem tűnt fel. Egy tigris hatalmas vigyorral a pofáján indult el a félájult Kali felé. Azonnal rohanni kezdtem, de a távolság túl nagy volt. A tigris már csak két méterre volt a nővéremtől. Nagyot ordítottam, mire Kali megrázta a fejét, hogy magához térjen és a támadó felé fordult, de mindez nem számított, hiszen ilyen súlyos sebekkel esélye sem lesz a tigris ellen. Meghal, mielőtt odaérnék. Gyorsítottam.
A tigris behajlította a lábait, majd mindenféle tétovázás nélkül elrugta magát és egyenesen a nővérem felé ugrott, de abban a pillanatban egy nyílvessző szelte át a levegőt és egyenesen a tigris torkába fúródott, mire az zuhanni kezdett és Kali lába előtt ért földet a porban. Értetlenül fordultam körbe és a szemem csak nagy erőfeszítések árán volt képes kivenni a tündérek körvonalait a fákon. A lombok között bújtak meg, de annyira ügyesen, hogy az első néhány próbálkozásra a szemem keresztülsiklott rajtuk. Két tündér kivált a levelek tömegéből és a földre ereszkedve megragadták a nővéremet és behúzták a fatörzsek közé, ahol nekiálltak ellátni a sebeit.
A következő néhány órában százával hullottak a keletiek közül. Elsöprő volt a győzelmünk és mire ez a keletiek vezetőjének is leesett, már több, mint a fél falkáját elvesztette. Azon nyomban visszavonulót fújt és a keleitek szépen lassan eltűntek a fák törzsei között.
Mire a nap az ég tetejére jutott, a tisztás a miénk lett.
Hatalmas öröm lett úrrá rajtunk, amely néhány pillanatra feledtette velünk a fájdalmainkat és a veszteségeinket.
Vigyorogva változtam vissza és a bátyámhoz rohantam.
Owen átölelt, de azonnal fel is szisszent a hirtelen jött fájdalomtól.
Sajnálkozva toltam el magamtól.
- Merre van Nico? - pillantottam körbe.
Owen ráncolta a szemöldökét.
- Nem tudom.
Abban a pillanatban pánik öntött el. Sehol nem láttam Nicot. Futni kezdtem, nem törődve a testem tiltakozásával.
- Nico! - kiáltottam, de nem érkezett válasz.
Az agyamat elborította a pánik és a düh.
- Nicoe - kiabáltam teljes torokból és abban a pillanatban a tekintetem megakadt egy fekete, élettelen testen. Egy jaguár. A lélegzetem elakadt és teljesen lefagyva vártam, hogy megozduljon, hogy a mellkasa megemelkedjen, de nem történt meg.
- Nem nem nem nem nem nem nem! - hajtogattam és lassan indultam el felé, de ő nem mozdult. - Ez nem történhet meg! Nem velem! Nem most!
És akkor, ott, a halott jaguár fölé hajolva kicsordult a könnyem és követte a következő, majd az azutáni.
Zokogva borultam a hulla fölé. Az elmém nem bírta elfogadni, amit pedig a saját szememmel láttam. Nico meghalt. A zokogás rázta a testemet.

Hello, mindenki!
Kérlek ne nyírjatok ki a befejezés miatt.
Még egy epilógust hozok, utána ezt a történetet is lezárom.
Jó olvasást!
Puszi: AD