Forgetting • Niall Horan ff. / Hun

1. Virágárus

Az idő majd segít, mondják sokszor az emberek. Talán igazuk van. Talán az idő képes segíteni bizonyos dolgokon; egy rossz nap emlékén, egy cikis incidens arcpirító gondolatán és hasonló apróságokon. Ezeket tényleg eltudja koptatni, tudatunk legmélyére küldeni, ahonnan soha többé nem is kerülnek elő, ha szerencsénk van. Viszont vannak olyan dolgok, amiken nem fog az idő. Amik hosszú évek elteltével is élénken élnek a gondolatainkban, s marják végig mellkasunkat mintha csak karmok vájnának a bőrünkbe, s húsunkba egyaránt. Ilyen lehet például egy szerelmi csalódás, s az azt következő bizalmatlanság minden férfi vagy éppen nő iránt, ilyen lehet egy barátság elárulása, a vele járó magány érzése, s a szülők kritikus, folytonos panaszkodása, ami miatt mindig késztetést érzünk, hogy megfeleljünk, hogy tökéletesek legyünk még ha a hibáinkat képtelenek is vagyunk eltüntetni. Főleg nem az ő szemük elől. Az ilyeneket nem felejti csak úgy el az ember, az ilyenek örök életre nyomot hagynak a szívünkbe, az életünkbe. Megbélyegeznek minket, s képtelenek vagyunk ezek miatt teljesen szabadok lenni. Az ilyenektől is vagyunk azok, akik vagyunk. Akár akarjuk, akár nem.Az ébresztőóra berregő, rikoltó hangja betöltötte az egész szobát, sőt, talán az egész lakást is felrázta álmából, mely a nap narancsos sugarainak noszogatására sem akart felébredni éjszakai álmából. Nekem sem akaródzott kinyitni a szemeim, de mikor harmadszorra ütöttem félre az éjjeliszekrényemen és a kezem már kezdett sajogni a sikeretlen puffanásoktól kénytelen voltam tekintetemmel megkeresni a szűnni nem akaró zaj forrását. Az egyszerű, digitális óra aprókat mozgott előre a rezgés lendületétől, miközben az idő pirosan villogva jelezte, hogy hamarosan fél nyolc lesz.
- Hallgass már! - dörrentem az órára, mikor türelmemet vesztve inkább kivertem belőle az elemeket és visszaesve az ágyba egy mély sóhajjal nyugtáztam az édes, nyugtató csendet. Pontosan erre volt nekem szükségem. Még egy kis csendre, egy kis mozdulatlanságra, mintha csak az idő torpant volna meg körülöttem az élettel együtt, pedig tudtam jól, hogy ez nincs így. Semmi sem állt meg, ahogyan én sem húzhattam nagyon sokáig a felkelést.
Mikor tekintetem végük sikerült elszakítanom az ablaknál táncoló arany és ezüst színű porszemektől, melyek olykor jobban kilibbentek ritmusukból az ablakon beszökött szél játékára végül felkeltem. A nap reggeli sugarai langyosan hajoltak be az üvegen, s árasztották el az amúgy is világos és barátságos szobát, mely ahhoz képest, hogy évek óta éltem a falaki között üresnek és túl rendezettnek tűnt. Mintha soha nem is éltem volna itt huzamosabb ideig. A narancssárga falakon egyetlen egy kép sem díszelgett, sehova sem raktam képeket, legfőképpen nem családi fotókat. A polcokon könyvek sorakoztak, melyek között fellehetett fedezni pár vaskosabb naplót is még gyermekkoromból. Azokból az időkből, melyekben még nem laptopon pötyögtem be a velem történteket, hogy visszatudjam őket olvasni, ha úgy alakult. Márpedig gyakran úgy alakult.
A napfényben úszó szobámból végül átcsoszogtam a fürdőszobába, ahol elvégeztem a szokásos, rutinnak számító teendőim és visszamentem a szekrényemhez.Eltűnődve meredtem a farmerekre, szoknyákra és pólókra egyaránt. Ahol a nap elért hozzám ott a bőröm jólesően magába szívta a meleg sugarakat. Biztos voltam benne, hogy kint is jó idő lehetett, de Írországba ez sosem volt teljesen biztos. Itt se perc alatt kerekedett napsütötte, meleg időből hatalmas vihar mínuszokhoz közelítő hőmérséklettel. Tanácsos volt több rétegesen felöltözni, ha az ember hazajövet a munkából nem akart bőrig ázni vagy megsülni.Végül aztán maradtam az egyszerű farmer, fehér póló és fekete kardigán összeállításnál. Ha emlékeim nem csaltak tegnap úgyis esőt jósoltak délutánra, már pedig ezt nem volt nehéz megmondani a folyton időváltozásokkal büszkélkedő országban.
Míg visszaigazítottam az egyik nadrágom a helyére, hogy rendesen betudjam csukni a szekrényajtót figyelmem felsiklott a kalaptartóra, melynek egyik oldalán egy fekete, poros és már megviselt cipős doboz pihent. Hosszú hónapok óta nem nyúltam már ahhoz a dobozhoz, mintha mindig attól féltem volna, ha túl közel kerülök a papír anyaghoz az felgyullad és én is elégek az emlékeimmel együtt. Nem, egyelőre nem akartam feleleveníteni az emlékeimet. Kicsit élvezni akartam a tudatlanságot, hogy nem éreztem magam űzött vadnak vagy szökött tinédzsernek. Csak egy átlagos nő voltam, aki dolgozni járt iskola helyett, aki egyedül élt család helyett, s aki emlékezni akart felejtés helyett, mégis menekült a múltja elől.
Miután a szokásos rutin teendőkkel végeztem, s késznek tituláltam magam arra, hogy elkezdjem a mai napom egy utolsó pillantást vetettem a konyhafalán csüngő órára, majd elhagytam a lakást. A zárral még ugyan kicsit bajlódtam, de már gyakorlott mozdulatokkal igazítottam helyére a kulcsot, hogy eltudjam forgatni a zárat és megindulhassak az utcasarkán lévő buszmegálló felé.
A munkahelyem, ami pár utcányira egy egyszerű virágboltot jelentett nem volt messzebb húsz perc sétánál, s ki is használhattam volna a lehetőséget, ha már ilyen jó idő volt, de nem volt kedvem gyalogolni. Inkább vártam öt percet a buszra, ami újabb öt perc alatt le is tett a megfelelő helyen.
- Köszönöm - mosolyogtam ismerősként a kopaszodó sofőrre.
- További szép napot, Jim!- Neked is, Val - viszonozta gesztusom a férfi, míg türelmesen megvárta, hogy leszálltam a buszról.
A megálló pont a virágárusbolt előtt volt, így egy zebrán átlépdelve már ott is voltam az ismerős helyiségben.
Az épületbe lépve a virágok illata egyből fejbe vágta az embert, mintha egy hatalmas üvegházba találta volna magát a vásárló, aminek illatát már méterekről a bolt körül is érezni lehetett.
Az állványokon felém magasodtak a színesebbnél színesebb, s zöldebbnél zöldebb növények, melyek sokasága már kezdett túlburjánzani a cserepéből. Az egész túlzsúfolt volt, de roppant barátságos és otthonos. Szerettem itt dolgozni már csak a tulaj miatt is, aki nagymamám helyett nagymamámként foglalkozott velem már az első pillanattól fogva, hogy ebbe a kisvárosba sodort az élet egyenesen Amerikából.
- Jó reggelt! - köszöntem bájosan, halvány mosolyt villantva a pult másik oldalán ácsorgó asszonyra.
- Valery! - mosolyogta üdvözlésképpen Grace néni, miközben újabbat igazított a pultokon sorakozó vázák egyikén. - Hogy vagy? - érdeklődött őszintén, ami akaratlanul is megmelengette a szívem tájékát.Grace volt az én megmentőm, aki a legnehezebb pillanataimban is teljes szívvel kiállt mellettem annak ellenére is, hogy teljesen tisztában volt a titkommal és nem kevésszer okoztam már neki bajt feledékenységemmel. Őt ez nem érdekelte, magasról tett arra, hogy olykor nem ismertem fel őt, nem jöttem be dolgozni vagy egyszerűen csak sírógörcsöt kaptam egy-egy ilyen alkalom után. Elmondása szerint gyermeke helyett gyermeke lettem attól a perctől kezdve, hogy levertem az egyik rózsás vázát, majd egy héten keresztül mást sem mondtam csakhogy bocsánat és sajnálom.
- El kell mennem Alexért az óvodába - magyarázta pár óra múlva, miután előbukkant a raktárból egy hosszas telefonbeszélgetés után. - Meg leszel egyedül is, ugye? - kérdezte biztatóan.
- Természetesen - feleltem nyugtatóan elmosolyodva, intve az asszonynak, hogy menjen csak a dolgára. Olyan hosszú ideje dolgoztam ebbe az apró virágüzletbe, hogy akár csukott szemmel is mindenkit teljes lelki nyugalommal kiszolgálhattam volna, arról nem is beszélve, hogy alig akadtak vásárlók.
Az ajtó halkan csengve becsukódott Grace csinosan öltözött alakja mögött, miután kilépett a helyiségből, s bevetette magát az apró város kissé felhőssé vált utcáiba. Én megmondtam, gondoltam. Az eső rá pár percre szakadni kezdett, s csak reméltem, hogy az idősödő asszony vitt magával esernyőt.
Tekintve, hogy a boltban amúgy sem volt senki, ráadásul az esővel még kevesebb esély nyílt vásárlókra inkább leültem az egyik pulthoz tartozó székre, s magam elé húztam egy pár napos magazint, amit éppen találtam. Grace szeretett tisztában lenni a világ dolgaival legyen szó hírességekről, politikáról vagy éppen a természetvédelemről, csillagászatról. Mindenhez hozzátudott szólni, s emiatt nagyon is szerették az egész városban, tekintve, hogy a lakosság létszámát nézve majdhogynem mindenki ismert mindenkit. De ez Írországhoz tartozott. Az emberek kedvesek voltak és segítőkészek ellenben az Amerikai bugrisokkal a nagyvárosokból. Hatalmas változás volt ez a számomra, mikor ide költöztem és ez a különbség teljesen meg is változtatta a fővárosokhoz való viszonyulásom. Kevés olyat tudtak volna mondani, ami miatt ismét egy betondzsungelbe költöztem volna.Ujjaimmal szórakozottan gyűrögettem a lapok sarkát, miközben lapozgattam és olykor-olykor a sorokba mélyedtem, bár egyik cikk sem kötött le igazán. Csak átfutottam rajtuk, noha tudtam jól, hogy nem igazán fogom őket megjegyezni, s valószínű, mire az újság végére érek nem is fogok emlékezni a lényegükre.
A One Direction ír énekese ott akarja hagyni a bandát!
A X-Faktorban felfedezett öt tagból álló fiúbanda úgy tűnt elérte mélypontját, mikor egyik énekesük bejelentette kilépését a sztáréletből. Pletykák szerint megunta a hazugságokat és a híreszteléseket, miszerint sokan nem tartják őt elég méltónak egy ekkora hírnévhez. Egyesek szerint szólókarrierbe akar kezdeni, míg mások hallani sem akarnak olyan butaságokról, hogy Niall Horan miatt feloszolhat kedvenc fiúbandájuk. Mindenesetre a szőke fiú egyelőre még nem volt hajlandó nyilatkozni, ahogyan a tagok és menedzserek is hallgatásba burkolóztak az elmúlt hetekben.
Halványan rémlett, hogy kik is lehettek a One Direction énekesei, ha rájuk gondoltam a One Thing című daluk ritmusa már az ujjaim hegyén volt, ahogy az asztalon doboltam, de semmi többet nem jelentettek nekem öt kamasz, tehetséges srácnál. Ezért nem is igazán hatott meg esetleges feloszlásuk.
Gondolataimból, melyben egyik daluk dalszövegét énekelgettem az ajtó nyitódása, majd csapódása ébresztett fel, miközben visszadobtam helyére a magazint és figyelmem a teljesen elázott látogatóra irányítottam.