Forgetting • Niall Horan ff. / Hun

4. Nefelejcs

Szőke herceg. Legalábbis ez jut eszembe legelőször, mikor visszaemlékszem a srácra, akivel a kávézóban találkoztam ma délután. Aztán ha jobban belegondolok felmegy bennem a pumpa és minden eszembe jut csak éppen a herceg nem. Inkább idegesítő, pimasz és neveletlen, mintsem királyfi vagy bármi hasonló. Az igaz, hogy szőke, magas és kék szemű, de ez még nem adott alá fehér lovat. Ha van is esetleg fehér lova remélem egyszer azaz állat ledobja a hátáról, mert elképesztően feldühített, pedig amúgy is rossz napom van. Ismét nem emlékszem semmire, mintha mindent előröl kellene kezdenem. Az egész életem. Pedig ez nem így van, a legtöbb ember számára játszhatom a lányt, aki mindig is voltam; a szomszédot, egy ismerőst. Lényegtelen. Ők nem tudják mi történik velem, ha jobban belegondolok én magam sem vagyok ezzel teljesen tisztában, de nem tudok vele mit kezdeni. Van, hogy bekattanok és akkor majdnem mindent elfelejtek, olyan dolgokat, amiket az agyam kiakar lökni magából akár akarom, akár nem. Ezzel szemben tehetetlen vagyok. Ismét meg kell szoknom a magány érzését, rá kell találnom önmagamra vagy valami hasonlóra, hogy aztán újra és újra lejátsszam ezt magammal életem végéig. Utálom ezt az egészet!
Ujjaim maguktól mozdulnak a billentyűzeten, miközben tekintetem hol a sorokon, hol a fekete gombokon tartom gépelés közben. A fejemben kavargó gondolatok lassan, de biztosan értelmes mondatokká fejlődnek, amik aztán hosszú sorokat tettek ki a dokumentumban, amit naplógyanánt használtam immár két éve. A többi írásom polcokon volt bőrkötetes könyvekben, amiket gondolom szüleim ajándékozhattak nekem különböző alkalmakra vagy éppen csak úgy, hogy valami emlékezzen a számomra fontos dolgokra, ha már én magam képtelen voltam ezekre.
Gondolataim pár perc erejéig elkalandoztak a szüleim és a gyermekkorom között, kérdések százai bukkantak fel bennem, majd fulladtak meg tudatlanságomban, elvégre ismét semmire sem emlékeztem. A szüleim nevén kívül semmit sem tudtam róluk, rólunk.
Tekintetem a polcon sorakozó könyvekre esett, majd eszembe jutott az a cipős doboz is, ami a szekrényemben pihent, de képtelen voltam megmozdulni. Míg egy részem mindent átkutatott volna kitudja hányadszorra a múltam nyomai között a másik énem inkább menekült a tompító tudatlanságba. Olyanokkal érvelt, miszerint nem hiába szökhettem el tőlük, hogy talán jobb is, ha nem tudok semmit, s én inkább erre hallgattam. Figyelmem az összegyűlt sorokon tartottam és igyekeztem nem gondolni titokzatos, elfeledett családomra. Nem hiába rejtegethetem őket saját magam elől, gondoltam.
Úgy éreztem, hogy túl sok volt ez nekem egy napra, noha az olvasottak alapján nem most először fordult elő ilyesmi, elég gyakori volt ez az életemben, s noha az elején azzal biztattam magam, hogy egyre erősebb leszek én magam ezt nem éreztem. Nem éreztem, hogy valóban erősebbé váltam volna a régebbi bejegyzések óta, ugyanolyan fájdalmat és elveszettséget éreztem, mint akkor, mikor azokat a sorokat írtam. Semmi sem változott.
Mikor úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt az írásból inkább lekapcsoltam a laptopot, s lementem a konyhába, hogy keressek magamnak valami ételt. Egész nap nem ettem, s ezt a hasam is észlelte, noha étvágyam egy falatnyi sem volt. A torkomat elszorította a tudat, hogy senkim sem volt.
Pár perc alatt összecsaptam magamnak egy szendvicset, amit a csap felett be is pusztítottam, hogy mielőbb lefeküdhessek aludni. Minden vágyam volt, hogy kipihenhessem a mai napot, s az álmok birodalmában megfeledkezhessek saját magamról és az életemről.
Hosszú percek óta forgolódtam az ágyban, miközben igyekeztem valami kényelmes pozíciót találni és végre tényleg átadni magam az álmoknak, de ez nehezebben ment, mint ahogyan azt eleinte gondoltam. Az agyam nem akart kikapcsolni, mikor fejem a párnára hajtottam. Hol a családomon, hol saját magamon, hol a szőke srácon gondolkodtam, ami csak feldühített. Képtelen voltam megmagyarázni magamnak, hogy egyáltalán miért jutott eszembe a fiú, miért nem tudtam kiverni a fejemből, ahogyan annyian tennék. Különben is, sok emberrel találkozunk napi rendszerességgel, de egyiküket sem jegyezzük meg. Nem elevenítjük fel magunkban a vonásaikat elalvás előtt, főleg nem ennyire pontosan. Akkor én miért tettem? És miért pont őt jegyeztem meg ennyire?
Dacosan rántottam egyet takarómon, hogy jobban betudjam magam vackolni, s szorosan lehunyt szemekkel löktem át magam az öntudatlanságba. Szükségem volt a pihenésre.
Kora reggel az ébresztőóra csörgése adta tudtomra, hogy ideje lenne felkelnem, s megkeresnem, hogy hol is dolgozom két éve olyan nagyon. Csak annyit tudtam, hogy egy virágárusboltban kaptam munkát egy házaspárnak köszönhetően pár megállónyira otthonomtól. Úgy éreztem, ennél több információra lesz szükségem, noha legszívesebben csak visszafeküdtem volna aludni, s el sem kezdtem volna a napot.
Az idő sokkal jobb volt, mint tegnap vagy a leírtak alapján tegnap előtt, de sosem tudhatta az ember. A biztonság kedvéért a táskámba süllyesztettem egy esernyőt, mielőtt elhagytam volna a lakást, s elindultam a buszmegálló felé.
Autók siettek a megadott cél felé, fiatalok igyekeztek az iskolába és szülők kísérték csemetéjüket óvodába, hogy aztán onnan ők maguk is bevessék magukat a munkahelyükre, s egészen délutánig ki se lássanak a teendőkből. Sokkal nagyobb volt a forgalom, mint tegnap, de azt hiszem ez teljesen jogos volt. Az emberek siettek a dolgukra, hogy el ne késsenek, s mielőbb végezhessenek.
A buszon régi ismerősként köszöntött a férfi, amit csak egy szelíd mosollyal és biccentéssel viszonoztam, míg be nem fordultam az apró folyosóra, hogy helyet találjak magamnak.
Az üveg kissé koszos volt és párás, de egyáltalán nem zavart a nézelődésben, miközben a pár napja talán még ismerős utcákat és épületeket vettem szemügyre.
- Valery – szólított meg a sofőr percekkel később, míg én még mindig a gondolataimba merültem. – Nem itt kell leszállnod? – kérdezte elnézően mosolyogva, mikor észrevette meglepett, kissé kába vonásaimat.
- Oh, köszönöm – motyogtam, mire csak szórakozottan legyintett, s én elolvashattam az ingén lévő névjegykártyát. – További szép napot, Jim! – erőltettem kedvesebb mosolyt az arcomra, miközben búcsúzóul intettem még egyet a férfinek és leszálltam a lépcsőkről, hogy a jármű nyugodtan tovább mehessen a dolgára.
Pár pillanat erejéig tanácstalanul néztem körbe a környéken, míg tekintetem meg nem akadt a halványzöldre festett, virágillatot ontó épületen. A kirakatokon hatalmas betűkkel díszelgett az apró bolt neve tele virágokkal és zöld növényekkel. Biztos ez az, gondoltam, egy ilyen kisvárosban nem lehet olyan sok virágüzlet.
Lépteim halkan kopogtak az aszfalton, miközben kikerültem egy pocsolyát a járdaszegélynél, majd benyitottam az aprónak és zsúfoltnak tűnő helyiségben.
Az állványokon virágok sokasága terült szét szebbnél szebb szirmokkal és levelekkel, mintha a dzsungelbe léptem volna sokkal barátságosabb és illatosabb kiadásban. A növények kissé ázott és finom aromája betöltötte az orrom, pár pillanatra egészen elbódított.
- Jó reggel, Valery – köszönt a pult mögött ácsorgó asszony ajkain kedves mosollyal, míg én a gondolataimat igyekeztem összeszedni. A jegyzeteim szerint ő és a férje tudott a titkomról. – Megint? – kérdezte végül aggodalmasan, mikor jobban megnézte meglepett, zavart vonásaimat. Csak bólintottam. – Gyere, ülj le – intett maga mellé az egyik székre. – Csinálok neked teát, az jót fog tenni – folytatta, s meg sem várva a válaszom már el is tűnt az egyik ajtó mögül, ahonnan csak még inkább föld és virág illat bukkant elő. Tetszett, mégis eleinte kicsit fojtogató volt a hely, mintha a növények bármelyik pillanatban életre kelhettek volna, hogy gyökereik közé fogják nem csak a boltot, de az egész utcát is. Fogalmam sem volt arról, hogy honnan szedhettem ilyen ötleteket, talán sok horrort nézek, csak erről még én sem tudok.
Elmélázásomból, miszerint milyen filmeket is szerethetek, mik sorakozhatnak a nappaliban a Tv állványon az ajtó nyitódása, majd csukódása zavart meg. Az apró csengő halkan, dallamosan törte meg a beállt csendet és az asszony tompa motoszkálását a halványkék ajtó mögött.
- Miben segíthetek? – kérdeztem reflexszerűen, gondolván, ha itt dolgozok kötelességem is kiszolgálni a vevőket.
Pillantásom végül a látogatóra érkezett, s azon nyomban elment minden kedvem a kiszolgálástól. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy pont virágot kell vennie és pont itt!
- Mit keres? – kérdeztem egy torokköszörülés után, mikor a srác még mindig csak a növényeket nézte, s ajkain megpihent egy sejtelmes, titokzatos mosoly, ami láttán kénytelen voltam belemarkolni elfojtott dühömben a pult szélébe.
- Nem egészen tudom – rázta meg végül a fejét, ám még mindig nem nézett rám. – Valami szépet.
- Nos... – mormoltam elégedetlenül, némi türelmetlenséggel a hangomban. – Csokrot vagy cserepeset? – igyekeztem puhatolózni, hogy mielőbb ajtón tudhassam a fiút.
- Azt hiszem csokrot – mondta, majd rám emelte kék szemeit, ahogy ajkain egy csintalan, féloldalas mosoly kezdett el nyújtózkodni. – Félek, hogy a cserepet nekem vágná – folytatta nagyszerűen szórakozva a saját viccén. Tény, pár pillanatra nekem is eszembe jutott, hogy elmosolyodhatnék szavain, melyeket mástól talán szórakoztatónak is találtam volna, de nem hagytam a késztetésnek. Valami miatt ellenszenves volt a fiú, mintha kék szemeinek pillantásával minden titkomat, s minden emlékemet tudta volna. Mindent, amit én nem, s mindent, amihez semmi köze sem volt.
- Milyen alkalomra? – kérdeztem makacsul. Lassan, de haladunk, nyugtattam magam még mindig a pultot szorongatva. A helyiség hirtelen még fullasztóbb lett, ahogy a fiú felhagyott a kereséssel és elém sétált. Egy fél fejjel lehetett magasabb nálam, a haja tökéletesen be volt zselézve, s minden ruhája stílusosan lógott rajta. Mintha csak öltöztették volna.
- Köszönet – felelte kedélyesen mosolyogva, már vártam mikor kezd el olyan sablonos témákat boncolgatni, mint az időjárás vagy a természetvédelem. Tipikusan annak a srácnak tűnt, aki bármilyen témát bedobhatott, mert a lányok akár szó nélkül képesek voltak a karjaiba borulni. Hányingerem lett ettől a gondolattól.
- Öhmm – mormoltam eltűnődve, végig nézve a virágokkal tele rakott vázákon, hogy ne keljen tovább viszonoznom tekintetét. – Barátnő, testvér, szülő? – érdeklődtem.
- Na, ez a rész már bonyolult – nevetett fel zavartan, ami miatt akaratlanul is rákaptam a pillantásom, s magamra kellett szólnom, ha nem akartam elmosolyodni. Bármennyire ódzkodtam a sráctól be kellett vallanom, hogy aranyos nevetése volt. Amit ha az ember meghall saját magának is nevetnie kell.
- Mondjuk...mit szolnál a nefelejcshez? – kérdeztem az említett, apró, kék szirmú virágok felé intve.
- Van jelentése? – kérdezte, mire értetlenül visszanéztem rá. A szemei csak pár árnyalatnyival voltak világosabbak, mint a virágok. Nem értettem, hogy ezt egyáltalán miért vettem észre.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- A virágoknak általában jelentésük van... – magyarázta, mire képzeletben homlokon csaptam magam, majd azon nyomban el is szégyelltem magam. Nem emlékeztem.
- Hát...ha szerencséd van akkor a lány sem fogja tudni – érveltem, mire ismét felnevetett és bólintott.
- Akkor kérek egy szép csokrot – mosolyogta, miközben farzsebéből előkotorászta a pénztárcáját és türelmesen megvárta, míg én elrendeztem a növényeket a halványsárga csomagolópapírba. – Remélem örülni fog neki – mosolyogta sejtelmesen, cseverészősen.
- Biztosan – erőltettem én is mosolyt az arcomra. Egyre jobban idegesített, hogy nézett, egyáltalán nem nézett semerre sem. – A barátnőd biztosan értékelni fogja – folytattam.
- Még nem a barátnőm – javított ki, mire gondolatban csak vállat vontam. Nem igazán érdekelt, s azt is igyekeztem elhessegetni a fejemből, hogy ha láthatólag odáig van valakiért akkor miért néz ennyire.