Forgetting • Niall Horan ff. / Hun

27. Nélküle

Az idő majd segít, mondják gyakran az emberek. Tévednek! Az idő nem segít, az idő csak megy, nem néz senkit és semmit, csak saját magával foglalkozik. Az idő nem orvos, nem gyógyír, hogy minden sebet eltüntessen! De akkor mi hoz enyhülést? Mégis mi lehet megoldás a szerelemre? A felejtés? Vagy szépen, lassan kiszeretünk a másikból? Vagy erősödünk a fájdalomhoz? És mégis mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember erőssé váljon? Erősebbé, mint az őt gyötrő hiány és fájdalom, a magány és bűntudat összesen. Pedig jól kellene éreznem magam. Helyesen cselekedtem, hiszen Niallnek a reflektorfényben, az álmaiban a helye. Csak egy fejezet voltunk egymás életében. De mégis...úgy érzem, mintha egy egész történet született volna ebből a pár hétből. És most nem tudom, mi a vége. Nem találom a végét, mert egyszerűen nem tudok beletörődni abba, hogy ez a vég. Ennyi.
Az utóbbi időben sokat gondolkodtam az otthonomon. Sosem hívtam őket, egyáltalán nem kerestem őket és ez eddig így jó volt. Vagyis közel sem volt jó, de megfelelt. De ennyi év után honvágyam van. Hajt a kíváncsiság, hogy mit hagytam magam mögött, hogy mi lett velük. Talán megváltoztak. Talán ők is akartak keresni, de nem tudták hogyan. Hiszen semmi jelet nem adtam magamról, a hollétemről, talán már azt is hiszik, hogy meghaltam.
Niall is tovább lépett, visszament Londonba, s most rajtam a sor, hogy tovább lépjek. Vissza a múltamba.
Üveges tekintettel néztem végig a polcokon sorakozó naplóimon, megannyi pillanat és érzés volt beléjük sűrítve, mégis úgy éreztem, mintha kívülálló lennék. Mintha nem is az én életem lett volna, pedig biztos voltam benne, hogy valahol ott lapult az elmém mélyén.Viszont Niall maradt. Akárhogyan teltek a hetek az ő emléke nem halványult. Minden éjszaka, minden pillanatban előttem lebegett mosolygós arca, élénk kék szeme és szőkés haja, amibe annyira szerettem beletúrni ezzel nevetésre sarkallva őt. Mintha továbbra is itt lett volna velem, de hiába vártam. Nem hívott, nem jött át és nem küldött virágot. Csak a dalaik és a hírek maradtak belőle.
A One Direction szőke énekese visszatért!
A rajongók hatalmas megkönnyebbülésére Niall Horan, az X Faktorban felfedezett One Direction egyik tagja a hetekben tért vissza Londonba, hogy azonnal belevesse magát a munkába. Teljesen feltöltődve, ám a pletykák szerint teljesen megváltozva jött vissza abból a pár hétnyi szünetből, melyről máig nem akar beszélni. A rajongók csak találgatni mernek a fiúval kapcsolatban, hiszen sokuk szerint kedvencük teljesen kicserélődött. Néhányan tudni vélik, hogy a managment dobta ki Niallt, ám a banda többi tagja addig erősködött, míg vissza nem hozták ötödik társukat. Megint mások családi problémákat sejtenek a dolog mögött, de a szőke srácból egy szót sem lehet kicsikarni. Sem ő, sem hozzátartozói nem hajlandóak beszélni rejtélyes eltűnéséről.
A szavak a cikk végére összefolytak előttem, s ismét elemi erővel tört rám a mellkasomba nyilalló fájdalom és üresség. Alig kaptam levegőt, mégis percekig bámultam a szöveg mellett feltüntetett fényképet az említett szőke fiúról. Kicsit borostásnak tűnt, a szemei alatt kialvatlan karikák pihentek és képtelen voltam nem megsajnálni őt, ahogy bámultam. Biztosan jól döntöttem? Tényleg megváltozott? Fogalmam sem volt róla.
- Valery – szólított meg finom Grace, miközben egyik kezét a vállamra rakta és aggodalmas pillantásokkal kezdett hol engem, hol az újságot bámulni. – Csak megnehezíted a magad dolgát – utalt arra, hogy minden egyes nap szinte éhezve vártam a róluk, pontosabban róla megjelent híreket.Tudtam, hogy az asszonynak igaza van, hiszen tapasztaltam, hogy így sosem fogom tudni őt elengedni, de képtelen voltam lemondani erről. Úgy éreztem, szükségem van ennyire belőle, elvégre a rajongók is ezt teszik. Én miért ne tehetném? Csupán azért, hogy biztos legyek benne; nem képzelődtem, hogy Niall tényleg itt volt, velem volt és szeretett.
- Tudom – mondtam végül, mikor képes voltam elszakadni az újságtól és lerakni azt a pultra. Ezt majdhogynem mindennap eljátszottuk.
- Mikor indulsz? – terelte el a témát, miközben a többi újság közé rejtette a magazint és biztos távolságra helyezte el őket tőlem.
- Hétvégén – feleltem zavartan, nagyot nyelve. Idegesen kezdtem el kapirgálni körmömről a lakkot, ahogy ismét jobban belegondoltam tervembe; haza menni. – Vagyis holnap délben indul a gépem – tettem még hozzá, mikor tudatosult bennem, hogy ismét eltelt egy hét. Úgy haladt az idő, észre sem vettem és semmit sem enyhített a szívemben.
- Ugye tudod, hogy bármikor haza jöhetsz, ha gondolod? – kérdezte aggodalmasan, kicsit közelebb lépve hozzám. Halványan elmosolyodtam szavaira, s áthidalva a köztünk lévő távolságot szorosan átöleltem Gracet. Elképesztően jólestek a szavai, s pár pillanatra még meg is inogtam az elhatározásomban, de aztán rájöttem, hogy muszáj megtennem ezt a lépést. Niall sem menekülhetett az élete elől, én sem tehettem örökké.
Fogalmam sem volt, hogy mit várjak ez elkövetkezendő időktől. Leginkább enyhülésre vágytam és mindenféleképpen Niallre, de ebből csak az elsőre volt lehetőségem. Arra is várnom kellett.
Nem tudhattam biztosra, hogy szüleim még mindig ott éltek-e, ami fel volt nekem jegyezve, de úgy gondoltam, meg kell próbálnom. És végképp nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok; hogy tényleg megtaláljam-e őket vagy sem. Kétségtelenül izgatott voltam, hiszen a leírtak alapján nem sok minden olyan maradt meg szüleimből, amire bárki is szívesen emlékezne vagy, ami alapján bárki szívesen felvette volna velük a kapcsolatot. Én mégis erre készültem. Nem volt mit veszítenem. Niall többé nem volt és én ismét egyedül voltam.
Egy normális gyerek oda telefonálna a szüleinek, hogy hamarosan látogatóba megy. Egy normális gyereknek meg lenne a szülei telefonszáma. Egy normális gyereknek normális szülei lennének. De az én esetemben semmi sem normális.
Az utolsó sorokat pötyögtem a laptopon, hogy aztán elmentve a dokumentumot lekapcsolhassam a gépet egy időre, hiszen nem akartam magammal vinni. A fontos dolgokat felírtam magamnak és valamiféle gyermeki lelkesedés töltött el az, hogy ismét egy bőrkötetes, igazi könyvbe írhattam. Sokkal személyesebbnek és barátságosabbnak tűnt ez a megoldás.
Said i'd never leave her cause her hands fit like my tshirt,/Mondtam, sose, hagynám el mert a keze úgy illik hozzám mint a pólóm
Tongue tied over three words, cursed./A nyelve össze köt három szót, átkozott.
Running over thoughts that make my feet hurt,/Az átfutás a gondolatokon megfájdítja a lábam.
Bodies intertwined with her lips/A testek egybe fonódnak a szájával.
Liam hangja lágyan töltötte be az apró szoba falait, ahogy egy mély levegő után elindítottam az egyik dalukat és próbáltam nem azonnal összetörni. Csak a dalszövegre koncentráltam és pötyögő ujjaimra a billentyűzeten, ahogyan az utolsó sorokat gépeltem. A fájdalom kicsit enyhült, mégis ott lüktetett bennem. Ismét alig kaptam tőle levegőt.
Now she's feeling so low since she went solo/Annyira halk mióta elindult egyedül
Hole in the middle of my heart like a polo/A szívem közepén egy lyuk, mint egy pólón
And it's no joke to me/Ez nekem nem vicces
So we can we do it all over again/Szóval mi tudjuk, csináljuk előröl ezt az egészet.
Niall részénél az üresség hirtelen annyira kitöltött bennem mindent, hogy nem maradt semmi. Sem fájdalom, sem hiányérzet. Csak az érzelemmentesség, ami olykor-olykor enyhülést hozott mióta a szőke fiú helyett is döntöttem az életéről.
If you're pretending from the start like this,/Ha ugyan úgy tetszel mint a kezdettől fogva
With a tight grip, then my kiss/Hogy szorosan fogsz, aztán a csókom
Can mend your broken heart/helyre hozza a törött szíved
I might miss everything you said to me/Talán hiányzik minden amit mondtál.
A repülő lassan szállt fel, miközben fülemben szóltak a sorok, s úgy éreztem, még messzebb vitt Nialltől. Úgy éreztem, mintha végleg elhagytam volna őt csak azért, hogy felkereshessem a régi életem. Azt a helyet és embereket, ahova valamikor tartozhattam, de talán fele annyira sem, mint az ír fiúhoz. Egyszerűen minden hozzá kötött, a bárányfelhők, a hatalmas zöld rétek, majd a kéken elterülő tenger is, mely mintha teljesen magába tudott volna nyelni a repülőgépről. Akár a szemei.
And I can lend you broken parts/És adhatok neked törött részeket
That might fit like this/Talán ugyan úgy illenének
And I will give you all my heart/És oda adom az egész szívemet
So we can start it all over again/Így előröl tudunk kezdeni mindent
Valery Wilkins vagyok. New Yorkban születtem. Tizenkilenc éves lettem március huszonhatodikán. Ann Wood az anyám, Mark Wilkins az apám. Sikeres cégük van Amerika szerte. Tizenhét évesen elszöktem tőlük. És most visszajöttem.