Forgetting • Niall Horan ff. / Hun

15. Egy külön világ

A nap hamar a horizont alá bukott, mire találtunk egy pékséget, ami távozásunk után azonnal be is zárt, s sötétségbe borult a természettel együtt. A máskor borongós égen egy felhő sem volt, így tisztán látszottak a szétszóródott, apró csillagok a hold ezüstös gömbje körül. Mintha csak a napot akarták volna helyettesíteni gyér fényükkel, ám közel sem voltak hasonlatosak a napfényéhez. A legtöbb fényt így is az utcai lámpákból nyertük, de engem kétségtelenül lenyűgözött az égbolt tisztasága és nyugalma. Ritka alkalom volt, hogy a felhők nem csúfították el a látványt, s az apró gyémántként csillogó pontok egyszerűen teljesen elkápráztattak a telihold alakjával együtt.
- Figyelj magad elé! – nevetett fel Niall, mikor tekintetem ismét az égre terelődött, s majdnem neki mentem egy felénk magasodó villanyoszlopnak. – Minden rendben? – mosolyogta szórakozottan, mikor épp időben elrántott, s én az oszlop helyett inkább neki estem a hirtelen jött lendülettől.
- Persze – nevettem fel zavartan ügyetlenségem miatt, miközben visszaszereztem egyensúlyom, s figyelni kezdtem, hogy semmibe se essek el az égbolt gyönyörű látványának ellenére sem.
- Gyönyörű, nem? – mosolyogta, mikor pár pillanatra felnézett az égre, majd újra rám.
- Ühüm – bólintottam egyetértően, tisztán látszódó lenyűgözöttséggel.
- Kár, hogy a nagyvárosokban ez fele annyira sem látszik – mondta. – Pedig néha igazán jól jönne egy hosszú nap után csak kinézni az ablakon és bámulni a semmibe – magyarázta.
- A nagyvárosok is szépek – érveltem. – Mindenben van szép, csak meg kell találni.
- Hm – mormolta szórakozottan, miközben hosszú másodpercekig csak bámult a csillagokra, s látszólag teljesen a gondolataiba merült, míg én őt néztem. Tudtam, hogy nem szabadna, hogy nem illene ilyen zavartalanul őt néznem, de egyszerűen képtelen voltam parancsolni magamnak. Vonzotta a tekintetem szőke, már kócos haja, sápadt bőre, aranyos mosolya és elképesztően kék szeme, mely most üveges volt és elrévedő.
A mai nap során már sokadszorra kellett rádöbbennem, hogy ebbe a fiúba sokkal több minden rejlett, mint jóképűség vagy nagyszerű humor...
- Fogd meg – kérte kedvesen, egy hirtelen ötlettől vezérelve, miközben átnyújtatta nekem a szatyrát, s pár lépéssel megelőzött engem a kocsi felé. Ha észre is vette, hogy néztem őt nem foglalkozott vele, legalábbis nem akarta ezt tudtomra adni.
Kíváncsian, értetlenül figyeltem, ahogy pár könnyed mozdulattal fellépett az autó platójára, majd eltolta az útból a virágokat ezzel egy apró helyet hagyva középen. Mikor ezzel végzett büszkén felegyenesedett, s elégedetten rám vigyorgott. Még mindig nem értettem.
- Gyere – nyújtotta felém a kezét, mikor pár lépést közeledett, s türelmesen, mégis makacsul várt rám.
- Rá kellene kérdeznem, de azt hiszem fölösleges lenne – gondolkodtam hangosan, elfogadva felém nyújtott jobbját.
- Lehet – ingatta a fejét szórakozottan, miközben felhúzott maga mellé, majd tovább noszogatott a járgányon. – De én inkább csak annyit mondanék, hogy egy hirtelen jött második randi – vigyorogta, s én a zavarom mellett képtelen voltam ellenkezni. Igazából nem is igazán akartam. Csak vigyorogtam, mint egy idióta, miközben követve mozdulatait leültem vele szemben a virágok közé és visszaadtam neki a zacskóját.
Kétségtelenül tetszett ez a második randi. Meg volt a maga hangulata, ami azonnal megragadott, miközben növények nyúltak el körülöttünk, s a csillagos ég magasodott felettünk. Mintha csak mi ketten léteztünk volna a lenyugodott, csendes kis városban, teljesen elrejtőzve a rozoga, öreg autó platóján. A croissan már koránt sem volt olyan friss, mint amilyen reggel lehetett, de ez nem igazán zavart egyikünket sem, a bennem felgyülemlett érzésektől és hangulattól még a vanília töltelék ízét is alig éreztem, miközben ismét beszélgetésbe elegyedtünk.
Úgy viselkedtünk mintha ezer éve ismertük volna egymást, s ez mindkettőnket nyugalommal s boldogsággal töltötte el.
Rég vagy talán soha nem is éreztem ilyet. Az érzést, mikor tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy végre nem vagyok magányos a hatalmas tömegben, a nagyvilágban. Pedig aztán ez teljesen abszurdnak tűnt, hiszen alig pár hete ismertem, mondhatni még mindig idegen volt számomra tényt eltekintve, hogy én már képtelen lettem volna rá csak egy srácként gondolni, miután annyiszor megnevettetett, s olyan könnyedén átlátott rajtam. Úgy tűnt, hogy az idő nem számított, mintha összemosódott volna az egész világgal és univerzummal együtt, ami körbevett minket, s amit mi talán órákon keresztül csak bámultunk egymás mellett feküdve.
Olyan volt, mintha a már fekete ég körbecsomagolt volna, mintha nem egy autón feküdtünk volna, hanem valahol az Isten háta mögött a természetben, ahol teljesen megakadt az idő és minden rossz, mely egész életemben a belsőmet marcangolta.
- Mire gondolsz? – kérdezte hosszú némaság után a szőke fiú. Tekintetét le sem vette a csillagokról, ám mégis úgy éreztem mintha engem figyelt volna, mintha minden idegzetével rám összpontosult volna, s ez elképesztően jólesett. Az érzés, hogy valaki figyelt rám, hogy őszintén érdeklődött felőlem a fellegekbe emelt és melegséggel töltött el.
- Hogy sosem akarom ezt az éjszakát elfelejteni – feleltem őszintén, ajkaimon halvány mosollyal, miközben gondolataim ide-oda kavarogtak a pillanat és a laptopom között. Tekintve, hogy bármelyik pillanatban bekattanhattam volna a tudatalattim lazíthatatlan rettegésbe fogott, miközben azon tűnődtem, hogy miként is tudnám átadni ezeket az érzelmeket, melyek bennem kavarogtak a laptopomnak. Erősen kételkedtem abban, hogy ezt bármiképpen áttudtam volna adni néhány soron keresztül.
- Miért felejtenéd el? – kérdezte megmosolyogva szavaim, miközben fejét felém fordította, s ajkain ártatlan görbülettel várta a válaszom.
- Az emberek...feledékenyek – feleltem végül. Nem, bármennyire is bíztam benne, bármennyire is akartam igazat mondani neki, mégsem tettem. Ajkaim nem engedelmeskedtek, s a bennem rejlő félelem, miszerint ezzel elijeszteném őt túl nőtt minden bizalmamon. – Miért? Te még sose felejtettél el fontos dolgokat? – kérdeztem.
- De – motyogta maga elé bámulva, ismét azzal az üveges, homályos tekintettel. – Azóta is keresem őket.
- Miket? – kérdeztem némi értetlenséggel a hangomban.
- Okokat – felelte. – Hogy mit miért kezdtem el régen – tűnődött hangosan. – Az utóbbi időben annyira...annyira felgyorsult minden, annyira összekuszálódtak a dolgok, hogy a válaszok teljesen eltűntek az érvek és az érzések teljesen elvesztek és semmi sem maradt csak...csak a kötelesség és az üresség valahol ott, ahol régen álmok és célok voltak bennem – mormolta. Szavai közben szemöldökét kissé összehúzta, miközben szempillái eltakarták összeszűkült kék íriszeit, ahogy a felsője cipzárjával szórakozott.
- És mikor azok az álmok? – kérdeztem kíváncsian, egész testemmel felé fordulva.
- Zenélni – felelte azonnal. – De nem elvárásokkal és kötelességből, hanem...csak úgy, mert jó, mert...mert szeretem csinálni – magyarázta. Nem egészen értettem, hogy miért is kellene ezt kötelességből csinálnia, de nem kérdeztem rá, nem akartam megzavarni a gondolatmenetét. – Régen minden olyan könnyű volt...ha kedvem támadt énekeltem és gitároztam tök mindegy volt, hogy kinek, miért, hol vagy mikor! Nem kellett arra figyelnem, hogy kinek tetszik vagy kinek nem, nem vártak el tőlem semmit, mégis elfogadták, amit adni tudtam – mondta. Csak úgy ömlöttek a szavak a száján, miközben teljesen a gondolataiba merült, s én nem akartam őt megzavarni. Hosszú percekig hallgattam kifakadását, miközben feldúlt, szomorú vonásait figyeltem és emésztettem a hallottakat.
- Miért nem teszed ezt? – kérdeztem végül hosszú percnyi némaság után, mikor mellkasának felhevült mozgása is egyenletessé vált. – Miért kellene hagynod, hogy akárki megmondja neked, hogy mit kellene tenned, hogy mit csinálj másképp, ha te nem élvezed?
- Mert egy ponton túl már nem irányíthatja az ember az életét – magyarázta egy elkeseredett sóhajjal.
- Mit hagysz ki mindig a történeteidből? – kérdeztem eltűnődve, arra utalva, hogy sokkal több minden áll mögötte egy Londonból jött, mégis Írországból származó srácnál, aki saját magát keresi.
- És te? – kérdezte egy halvány, mégis hamis mosollyal, mikor felém fordult.
- Másképp néznél rám, ha megtudnád – mormoltam, s mindenfele néztem csak éppen rá nem. A gondolat, miszerint bármelyik pillanatban elfelejthetek dolgokat ismét felütötte a fejét, s elképesztően rosszul lettem tőle. Még csak az elképzelés is padlóra küldött és kitépett abból a megfogalmazhatatlan burokból, amibe Niallel kerültem, hogy esetleg elfelejtem ezt az éjszakát, elfelejtem magam és elfelejtem őt is.
- Leszbikus vagy? – kérdezett rá nyíltan, mire pár pillanatig még válaszolni sem tudtam a meglepettségtől.
- Dehogyis! – mondtam végül, akaratlanul is felnevetve az elképzelésen.
- Akkor nincs olyan, amitől félned kellene – felelte biztatóan, ám nem úgy tűnt mintha komolyan várná, hogy kiterítsem a lapjaim. Nem akart siettetni, nem akart követelőzni, s ezért hálás voltam.
- Neked van? – kérdeztem. Bármennyire is biztosított afelől, hogy megbízhatok benne ő maga mégsem árulta el, hogy ki is ő valójában.
- Mindig van – mosolyodott el savanyúan.
- Csak nem meleg vagy? – mosolyodtam el gunyorosan, mire csak szemet forgatott és mosolyogva bólogatni kezdett.
- Igen, valószínű azért vagyok most is veled – mormolta. – De nem! – tisztázta le magát azért a biztonság kedvéért. – Az emberek hajlamosak elvakulni és megváltozni bizonyos dolgok hallatán – magyarázta. – Nem akarlak elijeszteni – húzta el a száját.
- Nem tudom melyikünk ijedne meg jobban – suttogtam alig hallhatóan.
Nem válaszolt, hiszen mindketten tudtuk, hogy ma nem árulunk el semmit. Bármennyire is ki akartuk mondani a bennünk rejlő titkokat és érzéseket ajkaink csukva maradtak, hogy előtte megküzdhessünk saját magunkkal. Nem az egymásba vetett bizalmunkkal volt a baj, hiszen teljes mértékig bíztam a fiúban, inkább saját magamban leltem akadályokra. Olyan falak magasodtak körülöttem, melyeket hosszú évnyi nehéz munka után leakartam rombolni, hogy beengedhessek egy olyan valakit, aki mellett nem éreztem magam kényelmetlenül vagy feszélyezve, valakit, aki némi napsütést és életet hozott eddigi létezésembe.
Az idő ismét összefolyt körülöttünk, ahogyan minden más is, mely nem tartozott a növényekkel és sötétkék, csillagos éggel körbevett világunkhoz. Csak feküdtünk egymással szemben, alig egy karnyújtásnyira a másiktól, miközben mást sem csináltunk, mint figyeltük egymás reakcióit. Mintha akkor láttunk volna először fehér embert, mintha csak az emlékezetünkbe akartuk volna vésni, hogy miként is néz ki az, aki megért minket teljes egészében.
Csak akkor voltam hajlandó felébredni abból a jóleső kábulatból, melyet szemeinek kékje jelentett, mikor megéreztem leheletünk fokozatos összeolvadását, majd lélegzetének melegét a bőrömön, amitől akaratlanul is borzongás futott végig a gerincemen. Mikor alig néhány centire voltunk egymástól megállt, s én tisztán érezhettem felgyorsult lélegzetét, miközben a szemeimet kémlelte valamilyen válasz után kutatva.
Pilláim elnehezedtek, ahogy közelebb hajoltam hozzá és ajkaim bizonytalanul, talán kissé még remegősen is, de az övéhez nyomtam.