Forgetting • Niall Horan ff. / Hun

24. Döntés

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar fel kell ébrednem. Bíztam benne, hogy több időnk lesz, mint egy hét, de úgy tűnik minden összeesküdött ellenünk, hogy felforgassák azt a nyugalmat, amibe sikerült beleszoknunk egymás mellett. Mintha a fentiek nem akarnák, hogy megnyugodjunk, kicsit magunk mögött tudhassunk minden problémát. Nem. Hirtelen ismét minden előttünk áll, mi pedig nem látunk ki mögüle. Nem is igazán kapunk levegőt.
A srácok látogatása mindent tönkre tett. Ez pedig még csak tagadni sem akarjuk a másik előtt. Nem is tudnánk. A határidő ott lebeg a fejünk felett, mint Damoklész kardja, ami csak arra vár, hogy suhintson vele egyet-kettőt és mindent tönkretegyen. Véglegesen.
Nem tudok dűlőre jutni. Megígértem a fiúknak, hogy azt teszem, ami Niallnek a legjobb lesz hosszútávon. De ez nehéz. Minden pillanatban figyelnem kell, hogy ne legyek önző, hogy ne csak azt vegyem észre, amit látni akarok, hanem azt is, ami még ott van Niall kék szemeinek bizonytalanságában. Márpedig amíg ő ilyen tanácstalan én sem tudok többet, mint ő. Itt is szeretne maradni. Velem lenni. De közben a nagyvilág is várja vissza. Nem hagyhatja cserben a barátait, a rajongókat. Több százezer, több millió embert.
Mit tudok tenni egy ilyen helyzetben?
A cipőm halkan csoszogott a betonon, miközben fásult, nehéz mozdulatokkal befordultam az apró kertbe és egyenesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Reméltem, hogy nem az utolsó néhány lépésben akar leszakadni az ég, mely már nagyon is fejünk felett tornyosult szürke, borongós felhőivel. Csak felsóhajtottam a tényen, miszerint az idő mennyire hozzánk igazodott hangulatban.
Még be sem léptem a lakásba már hallottam a gitár halk dallamát, ahogy a fiú ujjai gyakorlottan pengették a megfeszült húrokat. Jólesően kirázott a hideg, ahogy beléptem a meleg lakásba és hangtalanul leszedtem magamról a kabátot és a cipőt egyaránt. Nem akartam, hogy félbe hagyja a játékot, így nem vontam magamra a figyelmet.
Hosszú percekig csak néztem nekem háttal ülő, meggörnyedt alakját, ahogy szeretett gitárján játszott, halkan énekelt és teljesen a gondolataiba merült. Összeszorult a torkom, annyira érződött hangjából a tanácstalanság és fájdalom.
- Goodbye my lover. / Viszlát szerelmem.
Goodbye my friend. / Viszlát barátom.
You have been the one. / Te voltál az egyetlen.
You have been the one for me. / Te voltál az egyetlen számomra.
Összeszorult szívvel hallgattam rekedt, mégis bársonyos hangját, ami minden oktávval beleitta magát a falakba, a bútorokba és pólusaimba. A fájdalom és az őt cipelő szavak mellkason találtak és minden eddigi reményem, mely amúgy is labilis lábakon állt összedőlt. Nem volt több talán, nem volt több lehetőség és bizakodás. Döntött. Már csak ki kellett mondania valamelyikünknek. Mély levegőt vettem az ismerős illatokból, ujjaimat igyekeztem kifeszíteni görcsösségükből, ahogy felegyenesedtem és pár pillanatra lehunytam a szemem. Nem akartam, hogy így lásson. Nem akartam sírni. Az csak összezavarta volna őt.
Mikor a szavak a torkán forrtak és csak a gitár dallamai töltötték be a szobát úgy éreztem ideje jelet adnom magamról. Ajkaimra hatalmas mosolyt varázsoltam, amire fogalmam sem volt, hogyan vagyok képes és lendületes mozdulatokkal megkopogtattam a falat. A pár pillanatig tartó zaj hallatán Niall összerezzent és kissé rémült, szomorú tekintettel fordult meg, hogy rám vesse kék szemeit.
- Szia! – köszöntem. Hangom nem csengett hamisan vagy fájdalmasan. Nem értettem, hogy vagyok képes ilyesmire. Bár belül is ilyen könnyű lett volna. Bár belül is eltudtam volna játszani, hogy minden rendben, hogy nem fáj semmi.
- Helló – köszönt még mindig meglepetten, valószínű azt találgatta, hogy mióta hallgatózhattam. Nem vártam meg, hogy meg is kérdezze ezt. Nem lett volna erőm hazudni neki, a hallgatás is nehezen ment.
- Mi újság? – léptem hozzá továbbra is mosolyogva, lendületes mozdulatokkal. A fejemben megfogalmazódott egy terv és azt akartam, hogy ez legyen a legszebb napunk.
- Csak...gitározgatok – felelte. – Azt hittem később végzel, elmentem volna eléd – magyarázta.
- Én is azt hittem, de aztán nem akartam szólni – vontam vállat. – Úgyis közel laksz, egy kis séta nem árt – magyaráztam továbbra is mosolyogva, figyelve, ahogy suta mozdulatokkal visszarakta a helyére a hangszert.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor visszaült mellém, s kissé összevont szemöldökkel jobban megfigyelte görcsös vonásaim.
Ha szomorú vagyok azért lát át rajtam, ha boldog vagyok akkor azért! Miért nem tud átsiklani a dolgok felett?!
- Persze – mondtam, s igyekeztem minden magabiztosságom összegyűjteni a hangomba, még annak ellenére is, hogy a gyomrom fájdalmasan összeszorult a hazugság hallatán.
Befogom csapni mindkettőnket, de nincs más választásom, gondoltam.
- Mit szólnál egy...negyedik randihoz? – vetettem fel az ötletet, mire értetlenséggel együtt némi izgalom is csillant a szemeiben. Ez kezdte oldani bennem a feszültséget.
- Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte szórakozottan vigyorogva. Hirtelen úgy éreztem mintha pár napot visszamentünk volna az időben. Mintha ismét minden rendben lenne.
- Az legyen az én titkom – kacsintottam rá titokzatosan. Őszinte izgalommal a hangomban. – Hatra gyere a virágbolthoz – adtam ki szelíd utasításként, ahogy felpattantam a kanapéról, gyors csókot nyomtam ajkaira és nem törődve kíváncsi kérdéseivel ott hagytam őt.
Az izgalom kezdett hamar tovaszállni az ereimből. Ismét eszembe jutott az előttünk terpeszkedő idő, mely semmi jóval nem kecsegtetett. De igyekeztem erre nem gondolni, még ha ez lehetetlen is volt. Egy emlékezetes estét akartam kettőnknek, egy olyat, ami talán kárpótolhat mindkettőnket abban a hazugságban, amit játszani akartam. Ami véget vethet majd mindennek úgy, hogy az könnyű legyen. Legalábbis neki.
- Grace! – köszöntem az asszonyra túljátszott vidámsággal a hangomban, ám arra már nem tudtam figyelni, hogy ne is remegjenek meg szavaim, ahogy igyekeztem erőt venni magamon. Szemeiben szomorúság csillogott, ahogy engem figyelt a pult másik felén. Természetesen tudott mindenről és egyáltalán nem repesett az örömtől, hogy a dolog így alakultak.
- Minden rendben? – kérdezte azonnal, tagadhatatlan aggodalommal a hangjában. Talán észrevette mennyire a robbanás szélén állok.
- Miért kérdezi mindenki ezt? – kérdeztem végül, miközben nyugtatólag lehunytam a szemem és próbáltam mély lélegzeteket venni. Muszáj volt egyben tartanom magam. Csak még ma. – Semmi sincs rendben, ezt mindenki tudja!
- Akkor? – érdeklődött továbbra is makacsul, türelmesen. Nem akartam őt megbántani a viselkedésemmel, hiszen ő az utolsó ember, akit bántanék, de olykor nem tudtam magam kontrollálni. Persze ő nem haragudott, teljes mértékig megértett és a végtelenségig türelmes volt velem.
- Szeretném hatra elkérni a boltot – vallottam be. Reméltem, hogy nem pirultam el, hiszen furcsa volt Gracet akár csak ennyire is bevonni a széteső szerelmi életembe.
- Mit tervezel, Valery? – kérdezte az asszony gyanakodva, ajkain mégis cinkos mosollyal.
- Csak egy romantikus vacsorát – vallottam be. Még jobban zavarba jöttem, ahogy meghallottam a szavaimat. – Kevés időnk van, szeretném ezt kihasználni – néztem rá kérlelően, bár kétségem sem volt afelől, hogy ellenkezni fog.
- Rendben – bólintott megértően Grace. – De ha elmentek zárjatok be – tette még hozzá, mire egyértelműen bólogatni kezdtem.
- Természetesen – adtam hangot megbízhatóságomnak. – És köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, ahogy hátráltam pár lépést, majd megfordulva el is hagytam az apró boltot. Még volt néhány elintéznivalóm.
Először is vettem gyertyákat, aztán kerestem két jelesebb alkalomra tartogatott poharat, majd egy plédet is, végül elmentem a város széli kínaiba is, hogy összegyűjtsem a vacsorát. Főzni már nem volt kedvem, sem idegzetem.
Ahogy az óra telt a szívem egyre hevesebben dobogott. Egyrészt az izgalom miatt, hogy Niall mit fog szólni ehhez az egészhez, aztán azért is, mert fogalmam sincs, hogy ezután az este után mit és hogyan is fogok pontosan tenni. Homályos és borús volt az egész, amitől egyre inkább féltem.
Egyre kíváncsibb vagyok, mit tervezel. N.x.
Az SMS-t olvasva akaratlanul is elmosolyodtam, s nem álltam meg, hogy ne válaszoljak annak ellenére is, hogy alig tíz perc volt vissza hatig.
Hamarosan kiderül! V.x.
Elküldtem a rövid üzenetet, majd folytattam a készülődést és annak figyelmen kívül hagyását, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről izgalmában.A helyiség közepén lévő gurulós állványokat kicsit arrébb toltam, hogy legyen középen helyünk, ahova aztán leterítettem az előkeresett halványkék plédet. Rápakoltam a kínai, újra melegített ételeket, a két poharat és a még mindig hideg bort. A reluxákat lehúztam a kirakatoknál, így csak annyi fény szűrődött ki, amennyit a körbe rakott gyertyák adtak.
Itt vagyok. N.x.
A szavakat látva a gyomrom ismerősen ugrott görcsbe, ahogy az izgalom szétáradt az ereimben, s ismét úgy éreztem magam mintha egy legelős randin lennénk. Nem pedig az utolsón.