Forgetting • Niall Horan ff. / Hun

20. Csak még egy kis időt

Elképesztő volt az egész. Ott álltak mind az öten a színpadon és a hangjukkal minden rajongót sikoltásra és örömmámorba üldöztek. Ott álltak egymás mellett és a hangjukkal betöltötték a lakás feszült csendjét, amit valószínű Niall már nem igazán bírt, mert folyton mozgolódott mellettem és a reakciómat figyelte. Én pedig csak bámultam a tévé képernyőjét, figyeltem őket éneklés közben és teljesen el voltam képedve. Egyszerűen még mindig nem akartam hinni a szememnek, pedig lassan be kellett látnom, hogy nem képzelődök. Nem csak káprázat, hogy a most mellettem ücsörgő, őrület szélén lévő fiú egykor, nem is olyan régen még színpadon volt és koncerteket adott másik négy barátjával együtt. Nem csak elnéztem, az a szőke srác mikrofonnal a kezében tényleg Niall volt! Ahogyan a másik négy fiút is felismertem mellette. Ők voltak a fényképeken. Ők díszelegtek annyi fotón hatalmas mosolyukkal és vidám vonásaikkal. A göndörke, a másik kék szemű, a felzselézett hajú és a másik barna szemű... Mindegyiket felismertem, s úgy éreztem, hogy a képekről néznek vissza rám, miközben Niallel együtt várják a reakcióm. De képtelen voltam reagálni. Még akkor is a képernyőt néztem, mikor az elsötétedett, mert a mellettem ülő fiú kikapcsolta azt.
- Na? – kérdezte bizonytalanul, alig hallhatóan.Kellett még pár másodperc, amíg összeszedtem magam és rá tudtam emelni a tekintetem, de még ez sem segített abban, hogy mit mondjak. Annyi minden kavargott a fejemben kezdve a csodálatos hangjától, az elképedésen át, hogy milyen jók voltak öten egészen a rengeteg kérdésig, hogy mi is történhetett pontosan, amiért Niall most itt van. Velem.
Ajkaim újra és újra szólásra nyíltak, ám hangot nem tudtam kicsikarni kiszáradt torkomból. Niall arca pedig egyre idegesebb és aggódóbb lett, ahogy figyelte néma, kissé még kábult vonásaim.
- Gyönyörű hangod van – nyögtem ki végül, mikor megtaláltam a szavakat, ám úgy éreztem ezek sem fedték teljesen a valóságot. Túl kevésnek éreztem azt, hogy 'gyönyörű' Niall hangjára, arra pedig nem is mertem szavakat keresni, hogy együtt milyen jól szóltak.
- Köszönöm – mosolyodott el halványan, mintha kicsit enyhült volna benne a szorongás, bár tudtam, hogy ezzel még nincs elintézve a dolog. Hiszen annyira kérdésem volt még. Vele, velük, mindennel kapcsolatban.
- Mi? Ezt most...hogy? – kérdeztem akadozva. Azt sem tudtam, hogy mit kellene először kérdeznem. Talán azt, hogyan kerültek a színpadra? Vagy most miért van itt? Összezavarodtam.
- Ez egy...hosszú történet – fújta ki eddig benn tartott levegőjét, miközben tenyereit összedörzsölte, s látszólag a szavakat kereste.
- Akkor hajrá – nyögtem biztatóan. – Mert egyelőre egyáltalán nem értem ezt az egészet – tettem még hozzá.
- Az egész 2010-ben kezdődött, mikor jelentkeztem az X Faktorba – kezdett bele végül. – Sem én, sem a többiek – intett a képernyő felé a másik négy fiúra gondolva – nem jutottunk el az élőadásig. De aztán a mentorok kitalálták, hogy rakjanak minket egybe, hogy mi öten alkossunk bandát és így vigyük végig a tehetségkutatót. Egyáltalán nem ismertük egymást, soha nem is gondoltunk rá, hogy ez megtörténhet velünk, de elvállaltuk. Megismertük egymást, barátok, szinte testvérek lettünk, de csak a harmadik helyig jutottunk. Mindenesetre nem adtuk fel, Simon, a mentorunk segítségével a karrierünk elkezdett szárnyalni. Megjelentek az első klipjeink, az albumunk, turnézni kezdtünk – sorolta. Mintha ő maga sem hitte volna el teljesen, hogy ez vele tényleg megtörtént.
- De akkor most miért vagy itt? – kérdeztem óvatosan, hiszen úgy gondoltam nem jókedvéből küldte magát önkéntes száműzetésbe.
- Mert ez az egész... kezdett túlnőni rajtunk – magyarázta, s egyre gyorsabban vette a levegőt, ahogy ismét a szavakat kereste és próbálta nekem elmagyarázni azt, amit ő érzett. – Mikor elkezdtük mind az öten csak énekelni akartunk, élvezni azt, amiben jók vagyunk, az álmainkban élni, de... de minden megváltozott. A rajongók úgy viselkednek mintha joguk lenne a magánéletünkhöz, ahogyan a menedzsment is, mintha a világnak több beleszólása lenne az életünkbe, mint saját magunknak! – akadt ki teljesen. – Eltűnt azaz érzés, amit akkor éreztünk, mikor belekezdtünk ebbe az egészbe! Csak a megfelelési kényszer, az utasítások és a monotonság maradt, mert nem lehetünk önmagunk!
- És a többiek? – kérdeztem.
- Ők erősebbek nálam, ők ezt jobban viselik – hajtotta le a fejét, mintha az ő hibája lett volna ez az egész. Mintha cserbenhagyta volna őket.
- Van még valami – állapítottam meg halkan, biztatva a folytatásra.
- Az emberek úgy gondolják, hogy nem illek a bandába – mormolta megbántottan. – Azt mondják, hogy nincs elég jó hangom, hogy ott legyek a többiekkel, hogy csak rontom a banda imázsát.
Ismét nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom. Annyira megtörtnek és szomorúnak tűnt, hogy éreztem, ahogy a szívem megfacsarodik a látványától, ám azzal is tisztában voltam, hogy én nem hozhatok mindent rendbe, az én szavaim itt nem segítenek ténylegesen.Közelebb kúszva hozzá szorosan átöleltem és hagytam, hogy arcát hosszú percekig a nyakamba fúrja és lenyugodjon. Hol a hátát, hol a haját simogattam, miközben azon tűnődtem miként is lehetnék a segítségére.
- Azok az emberek rosszul gondolják – mondtam végül, mikor úgy éreztem; itt az ideje megszólalni. – És a barátaid? Hogy gondolják? – kérdeztem. Szívből reméltem, hogy ők legalább kiállnak Niallért.
- Kiállnak értem – felelte, miközben elhúzódott tőlem, de még mindig nem eresztett. – Úgy gondolják, hogy nem kellene ezeket meghallanom, de mi van, ha a másoknak van igaza? És tényleg nincs tehetségem?
- Ők tévednek – biztosítottam. Elképzelni sem tudtam, hogy valaki vagy valakik miért mondhattak ilyeneket Niallnek. Hiszen ő tényleg tehetséges volt. – Nézd, az ilyen szakmához irtózatosan kevés a szerencse, ha nem lennél elég jó akkor a mentorok sem engedtek volna tovább. Akik ilyeneket mondanak rosszindulatúak és meg sem kellene őket hallanod, a barátaidnak igazuk van.
- Akkor nem tartasz egy elfuserált idiótának? – kérdezte óvatosan, kíváncsian vizslatva vonásaimat, miközben halványan elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- Dehogyis! – nevettem fel, hiszen még a elképzelést is nevetségesnek tartottam. – Most is ugyanazt a szeretni való srácot látom benned, akit eddig, csupán már elképesztően tehetségesnek is tartalak – vallottam be, ami látszólag még jobb kedvre derítette.
- Köszönöm – mosolyogta hálásan, miközben megszorította eddig mancsában tartott kezem.
- Nincs mit – ráztam meg a fejem. – Én is elmondtam, te is elmondtad, ez így tiszta!
- Bár ilyen könnyű lenne – mormolta kissé gondterhelten, amit meg is értettem. A nehezén még koránt sem voltunk túl, elvégre ő még mindig itt volt, miközben Londonban vagy kitudja milyen nagy nevű városban várják őt.
- Visszamész? – kérdeztem, s magam sem értettem, hogy ez miért töltött el szomorúsággal. Végül aztán persze rájöttem, mikor jobban megnéztem tanácstalan arcát, szomorú szemeit. Fontos volt nekem, hiszen napfényt hozott a világomba, biztonságérzettel töltött el, ha vele voltam és...és szerettem őt. Talán jobban, mint bárkit egész életemben.
- Nem tudom – vont vállat, noha tagadni sem tudta volna, hogy egy része mennyire visszavágyik a zenéhez, miközben a másik maradt volna. Itt. Talán velem. – De egyelőre ne gondoljunk rá, rendben? – kérte.
- Nem menekülhetsz örökre – közöltem vele a tényeket, bár ezzel szerintem saját maga is tisztában volt.
- Neked eddig sikerült – felelte meggondolatlanul, majd bocsánatkérően végig simított arcomon, mikor rájött, hogy kényes témára lépett. – Sajnálom – mondta.
- Nem kell – ráztam meg a fejem, miközben eltoltam magamtól a kezét, mert félő volt, hogy érintését érezve nem tudtam volna rendesen gondolkodni. Inkább összekulcsoltam az ujjainkat, amit halványan megmosolygott. – De nekem ez könnyű volt. Én nem is emlékszem rájuk és talán már ők sem rám – magyaráztam. Fájdalmas volt az igazság. Kimondva még inkább. – De téged várnak és szeretnek, szükségük lehet rád!
- Csak még egy kis időt kérek, rendben? – sóhajtotta némi könyörgéssel a hangjában, mintha rajtam múlott volna. – Eddig minden olyan jó volt – mondta. – Veled minden olyan könnyűnek tűnik és egyszerűnek. Nem kell görcsölnöm olyanokon, hogy milyen legyek vagy mit csináljak, melletted még a zenéhez is újra kedvet kaptam – bökött a precízen elrakott gitárja felé, amit csak akkor vettem észre. Hirtelen hatalmas késztetést éreztem, hogy halljam őt, de nem adtam hangot ennek. Még véletlenül sem akartam, hogy azt higgye, már csak egy zenész srácot látok benne.
- Hasonlóan érzek – feleltem. – Mióta ismerlek nem felejtek el dolgokat, nem kelek fel úgy, hogy fogalmam sincs ki is vagyok vagy mások mit keresnek az életemben – magyaráztam. – De közben annyira félek, hogy egyszer csak ez elromlik, hogy felkelek és...nem emlékszem magamra vagy Gracere vagy rád..
- Akkor majd ott leszek és emlékeztetlek – mosolyodott el biztatóan, miközben lábaim az ölébe rakta és közelebb húzott magához, hogy jobban megölelhessen. Én pedig gondolkodás nélkül bújtam szerető, biztonságot nyújtó karjaiba.Bíztam benne, hogy ez a pillanat soha nem fog véget érni, mert a karjaiban tényleg úgy éreztem, hogy minden rendben. Hogy senki sem bánthat többé és soha semmit nem felejthetek el.
- Valery? – szólalt meg hosszas hallgatás után. Kissé zavartan tűnt, amit nem igazán értettem, de picit elhúzódva tőle kíváncsian vártam szavait. – Azt hiszem szeretlek – sóhajtotta végül, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta és remélte, hogy nem hátrálok meg kijelentésétől.
- Azt hiszem én is – mosolyodtam el boldogan, karjaim a nyaka köré fonva, hogy megcsókolhassam.
Kiakartam használni ezeket a perceket, mert noha nem tudtam pontosan mikor, de abban biztos voltam, hogy egyszer ennek vége lesz. Mert egyszer vissza kell mennie abba a világba, amibe tartozik és egyszer nekem is szembe kell néznem a kísérteteimmel.