Forgetting • Niall Horan ff. / Hun

10. Baleset

Rá kellett döbbennem, egy büfében nincs olyan sok választék, ha éppen nem akarok semmilyen húsfélét sem az ételembe, így maradtam a salátánál, míg a többieknek hotdogot vettem egy palack ásványvízzel. Reméltem, hogy ezek mindenkinek megfognak felelni, bár nagyon választási lehetőségük nem igazán akadt. Főleg nem a gyerekeknek. Mondjuk kételkedtem benne, hogy ők ne szeretnék a hotdogot, hiszen a kicsik általában minden egészségtelen ételt szerettek és ezek a hotdogok ránézésre eléggé egészségtelennek tűntek.
Már messziről észrevettem őket. Alex és Heater passzolgatták egymásnak a labdát, bár inkább futkároztak a bőr után, mert a célzásuk még eléggé amatőr volt. Legalább három méterrel ellőtték egymás mellett a labdát. Niall és Derek pedig csak ücsörögtek a fűben. A kisfiú lazán törökülésbe helyezkedett, miközben továbbra is a füvet tépkedte és valamit magyarázott a szőke, őt figyelmesen hallgató srácnak.
Pár pillanatra majdnem megtorpantam a látványra, s valahol a szívem tájékán éles fájdalom hasított belém, ami miatt szorosabban markoltam a zacskókat és megszaporáztam a lépteimet. Nem értettem a hirtelen jött keserűségemet és szomorúságomat. A hiány, valaminek az elvesztése élesen markolt a húsomba, miközben lélegzetem hol elakadt, hol felgyorsult. A halántékom lüktetett és már-már úgy estem le Derek mellé a földre, míg összeszorítottam a szemem és igyekeztem megnyugodni.
- Valery? – hallottam a fiú hangját, miközben apró kezeivel végig simított térdemen megtámasztott alkaromon. – Jól vagy? – kérdezte félve. Félfüllel hallottam, ahogy Alex és Heater is befejezték a játékot. Éreztem magamon kíváncsi, aggodalmas tekintetüket, de nem tudtam rájuk figyelni. Le kellett nyugodnom.
- Minden rendben? – térdelt le másik oldalamra Niall, miközben egyik kezét a hátamra simította és türelmesen várta válaszom.
- Csak megszédültem – feleltem zavartan, hiszen nem szerettem a figyelmet, főleg nem az ilyen gyenge, kiszolgáltatott állapotomban.
Igyekeztem összeszedni magam, mély levegőket vettem, s arcomat sem takartam már a külvilág elől. A színek és a fények ismét utat törtek maguknak a szemembe, miközben nem foglalkoztam az előttem ugráló színes foltokkal és inkább a gyerekekkel törődtem. Mindannyiuknak oda adtam az ennivalójukat és úgy tettem mintha észre sem vettem volna Niall minden mozdulatomat végig kísérő, aggodalmas pillantását.
- Saláta? – kérdezte végül már-már megbotránkozva, mikor elővettem az apró műanyagtálat.
- Most mi van? – döbbentem meg arca láttán, amin amúgy még el is nevettem volna magam. A rosszullétem kezdett csillapodni, ám a szívemben hasogató rejtélyes fájdalom nem akart múlni. Mégis mi történhetett az előbb?!
- Val vegetáriánus – közölte Derek még mindig mellettem, kicsit nekem dőlve mintha csak vigyázni akart volna rám. Reflexszerűen simítottam végig a hátán, miközben igyekeztem nem meglepődni szavai hallatán. Ez megmagyarázta a sok zöldséget és a tény, hogy még sokszor a felvágottat sem kívántam a szendvicsemben.
- Oh – lepődött meg Niall, majd kérdőn összevont a szemöldökét. – De pizza...? – kérdezte.
- Nem elvből nem eszem húst, hanem mert nem kívánom – magyaráztam. – Ha úgy van megeszem, de most nem kell – érveltem.
- Oh – motyogta ismét, amit már muszáj volt egy nevetéssel díjaznom. Olyan arcot vágott, mint akinek eleve a vallása tiltja, hogy bármilyen ételt elutasítson.
- Majd még játszunk? – kérdezte Alex lelkesen, mikor az utolsó falatot is megette, s már pattant is fel, hogy a labdához siessen.
- Persze – feleltem, nem is lett volna más választásom. Alig két órája voltunk itt, s ez bőven nem volt elég ahhoz, hogy a kicsik elfáradjanak. – Biztosan nem akarsz játszani? – kérdeztem a mellettem gubbasztó kisfiútól.
- Nem – rázta meg a fejét némi szomorúsággal a hangjában.
Olyan kis elveszettnek tűnt, hogy szívem szerint egész idő alatt csak ölelgettem volna, de úgy tűnt mintha a fiú az egész világot visszautasította volna. Eltűnődtem azon, hogy vajon mindig így viselkedett-e, de nem találtam választ. Nem emlékeztem.
- Hé, Derek, gyere! – mosolygott rá biztatóan Niall. – Mit szólnál, ha csúnyán levernénk őket?
- Én... – kezdett volna ismét ellenkezni, de egy cinkos pillantás után belementem a szőke fiú játékába.
- Úgy sem tudnátok legyőzni! – ellenkeztem. – Túl jók vagyunk hozzátok! – szögeztem le, majd egy elfojtott mosollyal pillantottam le a szemüveges kisfiúra. Láttam barna szemeiben megcsillanni a versenyszellemet, miközben feltápászkodott és készen állt a harcra. Niallel csak győzedelmesen összenéztünk, miközben elrendeztük a csapatokat. Niall és Derek együtt játszottak Alex, Heater és ellenem.
Fogalmam sem volt róla, hogy mióta játszhattunk. Az idő érzékem egy idő után eltűnt, s azt sem figyeltem különösebben, hogy ki vezetett éppen. Úgyis biztos voltam benne, hogy a kicsik számon tartják a gólokat, hogy aztán egymás orra alá dörgölhessék majd a győzelmet.
Derek sokkal ügyesebb volt, mint gondoltam. A mozgása és a célba rúgása is összeszedettebb volt, mint kisebb testvéreinek, noha annyit nem volt hajlandó futni a labda után, mint Alex vagy a húga.
Pár kósza pillanatra ránéztem Derekre, aki teljesen megdermedt mozdulataiban, miközben gondolataiba merült és a földet bámulta valamire koncentrálva. Meglátva összevont szemöldökét és az apró ráncokat a homlokán akaratlanul is megijedtem; miért viselkedik ennyire felnőttként? Miért ennyire komoly?
- Valery! – hallottam meg a nevem egyszerre három felől, de mire észbe kaphattam volna a labda hangosan ropogva találkozott az orrommal.
Az egész arcomon eláradt a fájdalom, miközben a halántékom ismét lüktetni kezdett és a világ csak forgott körülöttem.
- Valery? – hallottam meg ismét a nevemet, de nem foglalkoztam a szavakkal.
Szemeim szorosan összehunytam, miközben a fűben térdeltem és próbáltam koncentrálni, hogy elmulasszam a fájdalmam, mely végig futtatta minden porcikámon a rettegést. Nem tudtam, hogy mi hozza elő a felejtéseimet, de féltem attól, hogy ez épp elég lesz ahhoz, hogy pont most kattanjak be. Nem akartam! Nem most, nem itt és nem előttük!
- Hé... – éreztem meg a hátamon egy simítást, miközben Niall nyugtató, aggódó hangja az elmémbe kúszott. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem vérzik az orrod?
- Nem – motyogtam, bár ebben nem voltam egészen biztos. Ez volt a legkisebb gondom.
- Val, ne haragudj – kérte tőlem sírósan Alex, ami kicsit visszazökkentett a valóságba. Ahogy felemeltem a fejem, hogy ránézhessek egyből magam előtt láttam őt és lebiggyesztett, vékony ajkait. Zöld szemei szomorúan és bűntudatosan csillogtak, miközben engem figyelt.
- Dehogy haragszom – eresztettem meg felé egy bágyadt mosolyt. – Jól vagyok – nyugtattam meg mindenkit, noha nem egészen éreztem magam a szavaimnak megfelelően.
- Skacok, azt hiszem ma inkább pihentessük a focit – tanácsolta Niall, miközben felsegített a földről. Ha nem szédültem volna a mozdulatoktól és a hirtelen jött magasságtól talán még foglalkoztam is volna azzal, hogy karja mindvégig a derekamon pihent, miközben visszasegített a lepakolt cuccokhoz.
- Elmegyünk Gracehez? – kérdezte óvatosan Alex, miközben még mindig engem figyelt. Úgy tűnt, nem igazán akarta elhinni, hogy nem haragudtam rá.
- Persze – feleltem végül, ajkaimon egy halvány mosollyal, miközben megigazítottam vállamon a táskám, majd hálásan pillantottam a szőke fiúra, aki mintha egy centit sem lett volna hajlandó távolodni tőlem. Mintha bármelyik pillanatban összeeshettem volna, s talán nem is volt olyan képtelenség a gondolat.
Szerencsémre Grace nem lakott nagyon messze, pont a parkkal szemben, így pár percnyi séta alatt a gyerekek már utat is törtek maguknak a kerten át, miközben Niall legalább ötpercenként megkérdezte, hogy jól vagyok-e.
- Minden rendben – mondtam végül, remélve, hogy többször már nem kérdez rá állapotomra. – Csak egy labda volt...megesik az ilyen... – bizonygattam.
- De az emberek nem vágnak ettől ilyen kétségbeesett arcot – felelte teljesen komolyan, az arcomat fürkészve.
Szavaitól még a vér is megfagyott bennem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire látszódott rajtam a hirtelen rám tört kétségbeesés és féltés az emlékeim miatt. Legalábbis egy percig sem számítottam arra, hogy ő ezt mind észrevette, s ez megint megrémített. Nem akartam, hogy ennyire lásson ilyenkor, hogy ennyire észrevegye a megingásaimat magammal és a világgal kapcsolatban, mégis valahol belül jólesett a törődése és a féltése, amit kiéreztem a hangjából. Furcsa volt ez a kettősség.
- Gyere – mondtam végül, mikor tettem pár lépést a ház felé, ahol a gyerekek már eltűntek, de Niall még mindig tanácstalanul toporgott a kerítésnél.
- Nem akarok zavarni – rázta meg a fejét zavartan, mire biztatóan rá mosolyogtam és gyengéden magam után húztam.
- Nem zavarsz! – biztosítottam.Kicsit aggódtam Grace reakciója miatt, hiszen miután a fiúval megbeszéltem a mai napot az asszony mindig olyan sokat sejtő pillantással méregetett, hogy egyből tudtam mire, vagyis inkább kire gondolt; Niallre. Ráadásul itt volt Michael is, akivel eddig nem volt alkalmam találkozni.
A lakás belülről otthonos volt teli meleg és harmonikus színekkel. Rengeteg családi fotó lógott a falakon, ami csak még bizalmasabbá tette a nappalit és az előszobát egyaránt.
- Végre beértetek – mosolyogta Grace, mikor jöttünkre kilépett a konyha boltíve alól.
- Grace ő Niall, Niall ő Grace – mutattam be őket egymásnak.
- Gondoltam, Valery már mesélt rólad – mosolyogta kedvesen az asszony, mire egyből kapott tőlem egy rosszalló pillantást, de mintha észre sem vette volna a reakciómat. Megölelte a fiút, akit látszólag meglepett a gesztus, de aztán viszonozta is azt. Akaratlanul is megmosolyogtam kettősüket.
- Én is örülök, asszonyom – felelte udvariasan a fiú.
- Nem rég lett kész a palacsinta – újságolta, miközben benoszogatott minket a konyhába. – Egyetek! – mondta, s noha nem volt parancs, de volt egy olyan gyanúm, hogy nem lehetett volna erre nemet mondani. – Mielőtt még a gyerekek megeszik az összeset – nevetett fel szórakozottan, megmosolyogva a gyerekek falánkságát.
- Valery! – állt fel az asztaltól mosolyogva Grace férje, mikor meglátott minket. Ajkain hatalmas görbületbe húzódtak felfelé, miközben elém lépett és szorosan megölelt. – De rég láttalak! – panaszolta.
- Sajnálom – feleltem zavartan, hiszen nem emlékeztem rá. Csak az írásokból és Gracetől tudtam, hogy Michaellel is szoros kapcsolatot ápoltam.
- Grace nem is mondta, hogy barátod lett – nézett a mellettem ácsorgó srácra, aki a kijelentést hallva kissé mintha zavarba jött volna, miközben a reakciómat várta.
- Ő nem... – kezdtem volna, de Heater teli szájjal közbevágott;
- Nincsenek együtt, mert nem pusziszkodtak – magyarázta, mire én magam is zavarba jöttem az eddiginél is jobban.
- Csak barátok vagyunk – magyaráztam, majd félve Niallre pillantottam.
Mikor tekintetünk találkozott arra a pár, rövidke másodpercre mintha minden zavarunk eltűnt volna. Kék szemeiben szórakozottság és csintalanság csillant, miközben egyszerre felnevettünk és nem foglalkoztunk az értetlen tekintetekkel. Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy az egész helyiség megtelt nevetésének jóleső hangjával, ahogy elővillantotta fogszabályzós, mégis szexi mosolyát.