Lights Behind - Jared Leto&Margot Robbie

Második

     A felettünk elhelyezkedő égbolt szokatlanul borús volt, a sötét esőfelhők teljesen beborították a kék eget. A szél is kezdett egészen erőteljesen fújni, szinte láttatni engedte, ahogy apró tölcsérben felkapja az utakon felhalmozódott port és azt a néhány lehullott levelet. Miközben ezt a rettenetesen érdekfeszítő gondolatmenetet futtattam le az elmémben, a kocsi szépen lassan begurult a stúdió parkolójába. A bejáratnál már egészen sok fotós összegyűlt, ami azt jelentette, hogy a szereplőgárdából néhányan már megérkeztek. Ha évekkel ezelőtt tárult volna ez a kép elém, akár még meg is riadtam volna, de ezúttal nem így történt, ugyanis tudom, hogy van úgymond titkos bejárat, vagy hátsóajtó, ki minek szereti hívni, direkt az ilyen esetekre. Még mielőtt a paparazzik észrevehették volna, hogy itt vagyunk, Jam és én gyorsan kipattantunk a kényelmes ülésünkből, és odasiettünk a számunkra megfelelő bejárathoz. A sofőr a fekete színű, csillogó autóval közelebb merészkedett a fotósokhoz, elterelésként. Azok persze rögtön ugrottak, ahogy szemük megpillantotta a járműt, és a sötétített ablakokhoz tapadtak. Olyan régi trükk ez, mégis beválik. Szokott lenni az a pillanat, mikor a sofőr, Xander - hogy nevezzük nevén -, lehúzza az ablakokat, és a keselyűknek feltűnik, hogy rajta kívül ugyan senki sem helyezkedik a kocsiban. Azok az arcok, amiket ilyenkor tudnak vágni, azok felbecsülhetetlenek. Imádom nézni, még ha csak távolból is. Ezúttal sem tettem másképp ; ahogy kellő távolságba kerültünk tőlük, leálltam, és megfordultam. A kifejezésük ismét nevetésre késztetett. A paparazzik követelték szegény Xandertől, hogy az első ablakokat is húzza le. Na, ilyen még nem volt - gondoltam magamban, és szórakozott figyelemmel bámultam a történéseket. A sofőr lehúzta az összes ablakot, és az övé mellett felsorakozott fotósokra jóízű vigyort villantott, majd dudált kettőt, és elhajtott. Azokon a sokszínű reakciókon hihetetlenül jót derültem. Meg kellett támaszkodnom térdeimen, hogy megtudjam tartani az egyensúlyomat. 

   - Jól van M, elég lesz már a műsorból, elfogunk késni - figyelmeztetett Jam, majd karomat megragadva óvatosan húzni kezdett az ajtó felé. Azért hallottam a hangján, hogy az előző kis shown ő is jól szórakozott. 

Arcomon még mindig mosoly bujkált, ugyanis fejemben egyfolytában az elmúlt másodpercekben történt események pörögtek újra és újra. Jam ment elől, ő lépett be először a stúdióba, aztán következtem én. Az első dolog, amit megláttam, az hat darab szék volt, amik egy félkörben voltak elhelyezve. Négy ülőhely már foglalt volt, úgy látszik az utolsó kettőt nekünk hagyogatták. A felhozatalon kissé meglepődtem, mert a felsorakozott emberek közül mindet ismertem, egyet személyesen is. A legszélén David Ayer rendezőúr foglalt helyet, melette Viola Davis, akit igazán nagyra tartok. Szimpatikus színésznő, és a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?-ban nyújtott alakítását egyenesen csodálom, viszont még sosem volt alkalmam találkozni is vele. A nő jobbján Ben Affleck üldögélt, akitől szintén láttam már pár alakítást, de egyik sem hatott meg igazán. Hallottam néhány pletykát, miszerint ő lesz az új Batman - nos, úgy látszik nem is pletykák voltak, ha most tényleg ott ül, és engem bámul. Igazából akinek a jelenlétén a legjobban meglepődtem, az nem más volt, mint Will Smith. Ahogy meglátott minket, rögtön felpattant, odasétált hozzám, és szoros ölelésbe vont. 

   - Szevasz, Kislány, rég láttalak! - mondta örömteli hangon, majd eleresztett. A színésszel remek kapcsolatot ápolunk, ugyanis egy film keretein belül már dolgoztunk együtt, és meglepően jól kijöttünk. Már az elejétől fogva 'Kislánynak' hív, tekintve, hogy akár az apám is lehetne. - Mi újság? 

   - Will, micsoda meglepetés! - kiáltottam fel, majd hirtelen jókedv fogott el. Váltottunk pár szót, aztán még lepacsizott Jammel, és visszamentünk a székekhez. Én Will mellé kerültem, menedzserem pedig a félkör másik szélére.