Photograph

Esőt

Hát... Csibék, itt az utolsó rész még 1 (na jó nagy valószínűséggel 2) epilógus lesz, és ennyi. Vége. Hogy miért? Na ezt majd megtudjátok. Mondjuk elég nehezen lehetne ezt folytatni. Na tehát, a zene itt KÖTELEZŐ de tényleg. Kellemes olvasást! Jaa és zsepiket elő, mert ha a rész nem, a zene tuti megsirat.(akárcsak engem. Mindig.) A zenét ajánlom mindenkinek, nagyon szép dal, és én személy szerint imádom. Na, nem papolok tovább jó szórakozást!
Yours simcerely, Kita.❤

Emlékszel, amikor meghaltál?

Már a kórházban voltál, elég rossz állapotban. Nagyon sokat fogytál, nem ettél szinte semmit, és magas lázad volt. Szenvedtél. Szenvedtél, én pedig nem tudtam segíteni neked... Próbáltam erős lenni, tartani kettőnkben a lelket. Hitegettem magam, hogy minden rendben lesz, és meg fogsz gyógyulni, de a szívem mélyén  tudtam, hogy ez nem így lesz. A kórház felé sétálgattam, egy tábla csokival, és egy papírrepülő medálos nyaklánccal a kezemben. Nem tudtom, miért vettem neked azt az ékszert, egyszerűen megláttam, és te jutottál róla eszembe. Mosolyogva intettem a recepciós hölgynek, aki kedvesen viszonozta a gesztust. Ahogy közeledtem a kórtermed felé, elfogott az a bizonyos "rossz előérzet", és amint megpillantottam az orvost az ajtó előtt, tudtam, hogy nagy a baj.
"Doktor úr! Mik a fejlemények? Javul már Harry állapota?" Tettem fel a berögződött kérdéseket.
"Gyere velem." Intett a folyosó vége felé, majd elindult, én pedig a nyomában.
"Mi van Hazzával? Mi történt? Miért nem mondja már el az Isten szerelmére?" Borultam ki, de a doki figyelmen kívül hagyta a kirohanásom, és bekísért az irodájába. Körül sem néztem a kis helyiségben, nem érdekelt más, csak a válaszok. Az orvos, gyorsan mondta el mi történt veled, mint ahogy a ragtapaszt szedjük le a sebről. Sietve feltépjük annak reményében, hogy kevesebbet szenvedünk. Pedig ez nem így van... A fájdalom ugyanúgy kínoz, ha nem intenzívebben. Percekig álltam a dokival szemben, és ráztam a fejem. Hajtogattam, hogy 'nem lehet igaz. Nem halhatott meg.' És hasonlókat, majd amint felfogtam, hogy többé nem élsz, hogy nem ölelhetlek meg, hogy nem csókolhatlak, vagy érinthetlek, hogy többé nem mondod azt 'szeretlek' vagy 'együtt', térdre rogytam, és hangosan zokogni kezdtem. Nem hittem el, hogy elmentél. Azt mondtad szeretsz, még is itt hagytál.

Akkor itt hagytál...