JiKook ~ This is love.~ /1. évad/

7. rész "Meg akarom tenni"

A három szabadnapunk unalmasan és egyhangúan telt el. Legalábbis számomra. A többiek azonban úgy tűnt, élvezték. Elmentek közösen vásárolni, míg én itthon ültem. Közösen mentek fagyizni, amit én szintén kihagytam. Egyszer még csak úgy, kikapcsolódásra vágyva elmentek sétálni is, amíg én – mondanom sem kell – otthon fetrengtem az ágyamban, és zenét hallgattam. Jobban mondva három zenét, felváltva. Paper Hearts, Nothing like us, és Purpose. Mindet a Jungkook által coverezett verzióban. Egyre csak azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnám kiverni a fejemből, de tekintve, hogy a nap huszonnégy órájában az ő hangját hallgattam, ez lehetetlennek bizonyult. De már csak azért sem kapcsoltam ki. Szükségem volt valamire, ami megadja nekem a tőle jövő szeretetet, és a dalokban megtaláltam. Az elmúlt napokban szinte rám sem nézett. Na, nem mintha olyan eget rengető számban léptem volna ki a szobából. Taehyunggal és Hoseok-hyunggal minden este beszélgettünk. Tőlük megtudtam, hogy Jungkook boldognak tűnik. Ez még jobban elszomorított. Három napon át az ő hangját hallgatva sírtam magam álomba. Mondogattam magamnak, hogy reggel, mikor felébredek, kiderül, hogy mindez csak egy álom volt, és igazából nem távolodott el tőlem, sőt, egyenesen szerelmes belém. Természetesen minden reggel csalódások sorozata várt. Azt vártam, hogy mikor felnyitom a szemem, ő ott ül az ágyam szélén, és elmondja, hogy ugyanazt érzi, mint én. Ez sem történt meg, és egyre biztosabb voltam benne, hogy soha nem is fog megtörténni.

Negyednap mindenki már hajnali 3-kor fent volt, és készülődött, mert még gyakorolnunk kellett egy kicsit a délutáni interview előtt. Mikor elkészültünk, mindenki beült az autóba, én viszont a gyaloglás mellett döntöttem, hogy legyen időm átgondolni a dolgokat. Elhatároztam, hogy a mai nap folyamán nem fogok Jungkookkal foglalkozni, akármilyen nehéz is lesz, úgy fogok tenni, mintha nem is létezne. Márpedig tudom, hogy nagyon nehéz lesz, de azt is tudom, hogy erre van szükségem annak érdekében, hogy kiverjem végre a fejemből.

*Jungkook szemszög*

Hajnali 4 óra volt, és mi már az autóban ültünk, úton a próbaterembe. Ránéztem a velem szembeni üres ülésre, és elfogott a hiányérzet. Valami, vagyis inkább valaki hiányzott. Jimin sétál fél órát ahelyett, hogy velünk jönne a kocsiban. Három szabadnap állt a rendelkezésünkre, ám én mégsem éreztem annak. Nehezebb volt, mint egy átlagos munkanap. Hogy miért? Mert nem mutathattam ki az igazi érzéseimet. Bármelyik munkanapon akár százszor is kijelenthetem, hogy milyen fáradt, vagy esetleg éhes vagyok, mert mindenki csak együttérzően helyesel, habár semmit nem tehet ellene. Most viszont más volt a helyzet. Az megegyezik, hogy senki sem segíthet, de viszont senki nem értene egyet. Sőt! Még elleneznék is. Megértem, én is így tennék. Legalábbis eddig azt hittem, hogy így tennék.

Másból sem álltak a napjaim, mint hogy tettettem, hogy mindenkinél boldogabb vagyok, és hogy egyáltalán nem érdekel Jimin. Hogy egyáltalán nem is emlékszem arra, ami történt. Pedig belül tudtam, hogy épp az ellenkezője igaz. Nem érdekelt? Egyenesen hiányzott a jelenléte, a figyelme, a hangja, az érintése... Hogy nem emlékszem, mi történt? Bárcsak ne emlékeznék, akkor legalább lett volna más is, amire gondolni tudtam volna három egész napon keresztül. Ugyanis más sem járt a fejemben, mint az az este. De nem tudom, mit kéne tennem. Odamennem hozzá, és elmondani, hogy hogy érzek? De mit mondjak, ha még én sem tudom, mi ez az érzés? Teljesen össze voltam zavarodva.

- Jungkook... Föld hívja Jeon Jungkook-ot! Hahó, köztünk vagy? – szólongatott Seokjin-hyung.

Őszintén, nem voltam benne biztos, hogy hol vagyok, de csak bólintottam.

- Mi van veled Kookie? Csak nem szerelmes vagy? – nevetett Namjoon.

- De... Lehetséges... - vágtam rá.

- Jaaj, a mi kis maknaenk felnő! – kiáltott Seokjin-hyung

- Hogy hívják a lányt? – érdeklődött Namjoon-hyung

Pár pillanatig még gondolkodtam, hogy jó ötlet-e, de aztán kimondtam.

- Jimin.

Áldott legyen Korea, amiért a Jimin lánynév is lehet.

Yoongi, Taehyung, és Hobi-hyung egymásra néztek, majd elmosolyodtak. A többiek csak bólogattak, és közölték, hogy ha komolyabb lesz köztünk a dolog, be kell nekik őt mutatnom. Beleegyeztem.

Arra eszméltem fel, hogy jó érzés volt kimondani Jimin nevét abban a szövegkörnyezetben, hogy szerelmes vagyok belé. Bár még nem voltam biztos abban hogy szeretem. ÚGY.

10 perccel utánunk Jimin is megérkezett a gyakorló terembe. Még csak rám sem nézett, egyből Tae-hyunghoz ment, és ez zavart. Nem tudok tovább színészkedni, ez a három nap is sok volt.

Hobi-hyung bekapcsolta a Run-t, mi pedig táncoltunk. Legalább 4-szer biztosan elrontottam, mint ahogy utólag megtudtam, ugyanis felállítottunk egy kamerát, és visszanéztük. Ezt még párszor elismételtük, és Jin ajánlása után megbeszéltük, hogy tartunk egy kis kaja szünetet. Jimin leült a földre V mellé, és nekidőlt a falnak. Együtt nevettek. Úgy éreztem, szétrobbanok, ha ezt tovább kell néznem. Egész reggel levegőnek nézett, mintha csak egy idegen lennék, mintha nem is léteznék. Végig futott gondolat a fejemben, hogy vajon ő is ugyanezt érezte három napon át, mint most én? Rosszul éreztem magam, amiért Jimin miattam napokig szenvedett. Odamentem hozzá, ő pedig kíváncsian emelte rám tekintetét. Szívem Erősebben kezdett verni.

- Beszélhetnénk...? – kérdeztem, mire ő felállt, és követett a gyakorló termen át, ki az ajtón, egészen a folyosó végéig.

Szégyelltem magam, amiért levegőnek néztem, és felfogtam, hogy a mai nap amolyan bosszúféleség volt, de nem bírtam tovább elviselni. Közelebb mentem hozzá, ő hátrált. Ez így ment egészen addig, míg a falnak nem ütközött, én pedig kezemet a vállára tettem.

Megteszem. Meg kell tennem. Meg AKAROM tenni.

Megcsókoltam.

Ez volt az a pillanat, mikor bevallottam magamnak, hogy szerelmes vagyok Park Jiminbe.