Denied Love - h.s. (magyar) [SZÜNETEL]

1. fejezet

Kicsöngettek. Mindenki vonul ki a folyosóra, kiélvezni a rövidke kis szünetüket a nem várt következő óra előtt. Én is így tettem. Lábaimat a kedvenc emberem, Martha felé tereltem. Ő a legjobb barátnőm 3. óta, szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Sőt, teljesen elválaszthatatlanok vagyunk. Zöld haja, ami a háta közepéig ért, felém mutatkozott, jelezve, hogy éppen a szekrényében kutat. Mivel nem vette észre, hogy felé tartok, mögé lopóztam és gondoltam kicsit meglepem.

- Bú!

- Áááááá! - sikított fel ijedtében, amin jót mulattam.

- Abigail! Hányszor fogod még ezt eljátszani? Már nagyon unalmas - panaszkodott, közben pedig a bal kezét a szívéhez emelte.

- De nem tehetek róla, olyan vicces, amikor az egész suli szeme láttára ugrasz meg -nevettem el. Valóban így volt; szinte hetente követtem el ezt a kis csínt, ami ma már a hobbimmá vált. Egyszerűen annyira élveztem, hogy mindig megijedt, hogy nem tudtam leállni.

- Igen? Rajtad kívül még mulat valaki ezen? Mert én nem, az biztos!

- Ó igen, a fél sulit leszámítva nem.

Válaszomra körbenézett és már megint igazam volt, a körülöttünk lévő diákok egy része sugdolózott egymásnak és nevettek.

- Köszi szépen, hogy lejáratsz, igazán jól esik.

Bevágta a szekrényajtaját, és durcásan elindult a másik irányba.

- Hé, ne haragudj - álltam elé, hogy ne haladjon tovább - tudod, hogy nem lejáratni akarlak. Csak olyan vicces, amikor felsikítasz - elfojtottam a mosolyom - de eszem ágában sem volt megbántani. Sajnálom Pinky (így szólítottam) - tártam szét karjaim. Egy pillanatra hezitált, majd belesétált az ölelésembe. Miután megöleltük egymást, megfenyegetett.

- Most még megbocsátok, de ha még egyszer megcsinálod, már nem fogok - elhúztam a szám. Imádom szívatni.

- Jól van, nem ijesztgetlek többé, ígérem.

A kisujjunkat használva megerősítettem az ígéretem. Megszólalt a csengő, így a következő egyben utolsó órára kellett mennünk. Amikor bementünk a terembe, a diákok többsége a telefonját nyomkodta. Mai generáció, komolyan el lett cseszve, köztük én is. Elfoglalva helyünket még egy kicsit tudtunk beszélgetni, majd bejött a tanár. Sajnos pont olyan töri tanárunk van, akinél ha egy percre nem figyelsz, megbánod. Lassan, de biztosan eltelt az unalmas óra, így végre szabadok voltunk. Kifele menet majdnem fel is löktek minket, annyira sietős volt valakinek a dolga.

- Szóval, Abi, nekem még dolgom van, tudod, a közösségi munka, szóval majd találkozunk a hétvégén. Szia! - lepacsiztuk.

- Szia, jó hétvégét! - mondtam, majd kifele vettem az irányt. Hála istennek elég sokat kell gyalogolnom, mire kiérek ebből az átkozott épületből. Nem különösen szeretem az iskolát, ezért ne lepődjetek meg a szóhasználatom miatt. Amint gyalogoltam középtáj, valami zajt hallottam. Az egyik mellékfolyosó felől. Az agyam azt súgta: ugyan, ez csak pár diák szórakozik, mit érdekeljen ez engem? Viszont a hajthatatlan kíváncsiságomról voltam egy részről népszerű, úgyhogy gondoltam meglesem, maximum tettem pár felesleges lépést. Hát nem. Amint a kanyarba értem, megláttam egy pár srácot mulatni, valamit csináltak a lábukkal. Közelebb hajoltam, és alig hittem a szememnek. A három srác valamit, azaz valakit rugdalt. Nagyon bepánikoltam, mert nem tudtam mit csináljak. Én nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy odamenjek, de ha nem csinálok semmit, súlyos sérüléseket szerezhet az illető. Az idő lelassult, próbáltam valami tervet kitalálni, de semmi sem volt jó. Végül úgy döntöttem, megteszem. Kimerészkedtem a folyosóra, és odasétáltam a közelükbe. Nem csináltak semmit, folytatták a dolgukat. Krákogtam, semmi. Nem volt más választásom, megszólaltam.

- Hé, ti ott hárman!

Az egyik megfordult, és elmosolyodott, majd odasúgott valamit a mellette lévő szőkének. A szöszi is megfordult.

- Nézzenek oda, egy kislány. Hát szia! Kérsz cukrocskát? Vagy anyuci azt mondta, ne fogadd el idegenektől? Jajj, de kár - parodizált ki egyértelműen, nem hatott meg.

- Mit csináltok?

- Neked ahhoz semmi közöd Édes.

- Tényleg? -kezdtem mondandóm - gondolom az igazgatónak sincs semmi köze hozzá, igaz? De lehet ezt jobb lenne kideríteni - fordultam félig visszafele, hogy menjek az igazgatóiba.

- Kapd el, Calum - parancsolta neki a szőke. Ezek szerint Ő az úgynevezett „főnök".

Megindult felém a kreolbőrű, én pedig feleszméltem, hogy futnom kéne. Egyenesen az igazgatói felé vettem az irányt, futva utánam a fiúval. Amikor odaértem, rögtön benyitottam az irodába, persze az igazgató éppen csevegett egy számomra ismeretlen tanárral.

- Elnézést Kisasszony? Magának nem tanították meg, hogy csak úgy nem nyitunk be valahova?!

- Elnézést Igazgatónő, de valakit épp bántalmaz három tanuló a felsőévesek közül.

- Tessék?

- Igen, nem tudom pontosan, kit, de ha jól láttam, épp rugdalták.

- Oh, ez esetben azon nyomban indulunk. Köszönöm, hogy szólt Kisasszony. Viszont most mutassa meg nekünk, merre mentek.

- Máris.

Elindultam kifele az igazgatóiból, az ajtón kiérve már sehol nem láttam az engem követő srácot, biztos lelépett. Elvezettem a nevelőtestület csekély részét a tetthelyre, ahol már csak egy fiút láttunk magzatpózban ülve, remegve. Az igazgató asszony kikérdezte a fiút a történtekről, közben sokat dadogott. Barna, zselével beállított haja kuszán állt, arcát és látható végtagjait kék, zöld és lilafoltok fedték, szeme alatt egy nagy fekete ütésnyom, szemüvegje félredobva. Nagyon sajnáltam, és nagyon dühös voltam a bántalmazók miatt. Kinek van szíve egy ártatlan fiút bántani? A vér az ereimben forrón izzott, késztetést érezve, hogy legközelebb megüssem az egyiket. Sajnos erre lehetőségem sem volt több indok miatt. Egy kis idő múlva a vezetőség megkért arra, hogy kísérjem be a fiút az orvosi szobába, amíg Ők értesítik az áldozat szüleit. A testület elvánszorgott, én pedig ott maradtam vele, hogy teljesítsem az utasításaim. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, amit félve elfogadott. Elindultunk, és Ő meg se szólalt, így ez rám hárult.

- Nagyon sajnálom, ami történt veled. Nem tudom, mit képzelnek ezek a beképzelt állatok, hogy bánthatnak akárkit, akit csak kedvük tartja.

Nem reagált semmit a mondandómra, csak battyogott mellettem tovább, mindvégig a földet pásztázva.

- Amúgy hogy hívnak? Én Abigail vagyok.

Most már végre megszólalt.

- Az én nevem Harry. Harry Styles. Már biztos hallottál rólam - Brit akcentusa volt. A mondat végén elhalkult.

- Még sose hallottam rólad, ne haragudj - Ekkor halvány rózsaszín pír öntötte el arcát - De örülök, hogy megismerhettelek Harry.

- Én is örülök - egy halvány mosolyt küldött felém, amit viszonoztam.

Már ott voltunk a rendelő előtt, így nem tudtam többet kérdezni tőle, be kellett mennie. Bementünk egyszerre a helyiségbe, ahol az orvos helyettes lelkesen pakolgatott. Egyszerre köszöntünk, így gyorsan megfordult.

- Jó napot kívánok, miben segíthetek?

- Elnézést a zavarásért, de az igazgatónő küldött ide mindet, ugyanis a mellettem levő fiút megverték.

A védőnő leültette Harryt az ágyra, és elkezdte vizsgálni, én addig leültem.

- Pontosan mit csináltak veled? Ütöttek és rúgtak is? - kérdezte a nő.

- Igen - válaszolta egyszerűen.

- Nem is értek egyes embereket - jegyezte meg a hölgy - Nos, át kell, hogy vizsgáljam a felsőtested, így muszáj lesz levenned a felsőd.

Harry csak bólintott, majd megfogta az ingje végét, és rám nézett. Mielőtt meg tudtam volna szólalni, a védőnő kiküldött, így kint vártam rá. Nem akartam hazamenni anélkül, hogy tudjam, mi van vele, meg persze azt se tudtam, hogy hazamehetek e, így hát kint leültem és vártam.

1. fejezet vége