Denied Love - h.s. (magyar) [SZÜNETEL]

2. fejezet

Csak vártam és vártam. Az agyam kikapcsolt, a szemeim a padló kövezetét vették zoomolási pontnak. Nem tudom, pontosan meddig lehettem ebben az állapotban, de amint kinyílt az ajtó, feleszméltem és a barna hajú srácot láttam kijönni.

- Rendben, köszönöm szépen, viszontlátásra! – köszönt el a nővértől, majd rám nézett. Szeme alatt már feketés árnyalatú volt a zúzódás. Egyik kezénél az ingjének ujja alól kilógott a kötés, biztos ott is megsérült. Nagyon sajnáltam, ezer százalékban meg voltam róla győződve, hogy nem érdemelte meg ezt az egészet. Észrevehette, hogy bámulom, mert amikor felnéztem rá, zavartnak tűnt. Upsz, a rossz szokásaim.

- Öhm, szóval, hülye kérdés, de jól vagy? – na de még mennyire hülye kérdés!

- I-igen, köszi – dadogta.

- Az igazgató nő azt mondta, hogy felhívja az édesanyád, aki majd bejön, és miután végeztél itt, kísérjelek vissza az igazgatóiba – fejeztem be. De miközben ezt mondtam, máson járt az eszem. Vajon vannak barátai? Itt kétlem, hogy lennének, de talán iskolán kívül van neki egy-kettő. Remélem.

- Rendben, menjünk – mondta, majd elindultunk. Most teljes csendben lépkedtünk egymás mellett, belemerülve a gondolatainkba. Még mindig ugyanazon kattog az agyam, sőt, szívem szerint megkérdezném tőle, de nem akarom bántani.

- Abigail?

- Igen? – meglepett, hogy hozzám szólt.

- T..te szóltál az igazgatónak?

Szóval eddig nem esett le neki.

- Igen, miért?

- Köszönöm – mosolygott rám. Arcának két oldalán mély gödröcskék jelentek meg, amit eddig nem is láthattam, mert alig mosolygott, csak egyszer, halványan.

- Oh, ugyan nincs miért, biztos más is megtette volna.

- Eddig még senki nem tette meg...

- Oh – ennyi volt, amit mondtam. Szóval többször bántották? Éppen odaértünk az igazgatói elé, ezzennel az én 'munkám' véget ért.

- Akkor majd találkozunk holnap. Szia Harry!

- Szia – köszönt el, majd eltűnt az ajtó mögött.

Hazafele is ezen agyaltam egész úton, majd visszahívtam anyut, mert már vagy ötvenszer hívott, gondolta, hol a bánatban lehetek.

---

Másnap szokásosan kedvtelenül battyogtam be az iskolába, és mielőtt még valaki belém kötne, 15 évesen nem lehet jogsim, meg amúgy sincs különösen messze a 'második otthonom', de én csak börtönnek hívom. Biológia órán röpdolgozatot írtunk, természetesen karó lett, ami kitelt tőlem. Ki nem állhatom a bioszt, a sejtek meg a minden lósza- mármint ostobaság. Reméltem, hogy valaki majd kiveszi az órarendünkből, épp olyan fölösleges volt, mint az énekóra.

Marthat mentem megkeresni iskola után, meg akartam vele beszélni ezt a Harry-s dolgot. Igen, pletykagép vagyok a saját baráti körömben. Vagyis nem pletykagép, hanem minden fejemben lévő dolgot ki kell adnom valakinek, és erre a legalkalmasabb a legjobb barátnőm volt. Sehol sem találtam, nagyon felhúztam magam. Írhatott volna, ha nem jön iskolába, mindig szokott! Ahogy a felfedező úton mentem, megpillantottam Őt. Nem Őt, Őt. Harry Stylest. Kezében vagy öt könyvel, feszülten jött végig a folyosón, hátán cipelte táskáját. Tegnapihoz hasonló ruhában jött, a divatot egyáltalán nem követve. Nem vett észre, biztos láthatatlan vagyok, gondoltam magamban.

- 'Gail! – valaki a jobb oldalam felől szólt. Martha jött ki a mosdóból, kezében a kedvenc eszközével, a telefonjával. Haja be volt hullámosítva, egy fehér tank toppot viselt rózsaszín virágmintás nadrággal. Rajtam fekete harisnya volt farmershorttal és háromszög mintájú pólóval. Undorítóan néztem ki.

- Nem mondod komolyan, hogy egész végig a mosdóban voltál?!

- De? Miért, olyan nagy baj elvégezni a szükségletem?

- Ajj bazdmeg – káromkodtam frusztráltan.

- He? – látszólag nem értette, miért vagyok ilyen pipa egy ilyen kis piti dolog miatt.

- Semmi, csak már égen-földön kerestelek – magyaráztam neki egy sóhajjal, a kezem a homlokomon támaszkodott. Amikor visszafordultam, Harrynek már nyoma sem volt, pedig szerettem volna beszélni egy kicsit, de ennek látszólag lőttek.

Elmentünk közösen a következő óránkra, pár óra múlva pedig már otthon relaxálhattunk vagy éppen tanulhattunk a holnapra. Hogy ne legyen unalmas az estém, a fejembe pattant egy fura ötlet: rákerestem Harryre a közösségi oldalakon. Elvetemültnek hangzik, mivel szinte nem is ismerem, konkrétan idegen számomra. Mégsem tudtam róla lekattani, egyszerűen nem bírt az agyam nem rajta járni. Fura, mi?

Bepötyögtem a nevét Facebookra, ekkor hálát adtam, hogy a teljes nevén mutatkozott be, pedig én nem, majd nyomtam egy entert. Hmm, semmi. Van egy pár találat ezen a néven, de egyik sem Ő az. Még Twitteren megnéztem, hogy fent van e, de természetesen ott sem. Úgy tűnik, nem a mai kor gyereke, vagy csak antiszociális. Pedig annyira szerettem volna többet megtudni róla.

Egy fél óra múlva jó éjszakát kívántam magamnak, majd az álom, ami a szememre jött, kecses táncra hívott magával.

---

Megint egy új napra ébredtem. A nap narancssárgás sugarai gyönyörűen sütöttek be az ablakomon, én pedig fáradtan próbáltam a szemeim kinyílásra erőltetni. Semmi kedvem nem volt bemenni azokra az unalmas órákra, azt hiszem, ma halasztok. Levánszorogtam a konyhába, ahol a szülőm már a frissen főzött kávéját fogyasztotta.

- Jó reggelt – üdvözölt egy aranyos, de fáradt mosollyal.

- Jó reggelt- utánoztam. Folytatni szerettem volna, de közbevágott.

- Jól öltözz ma fel suliba, mert hiába süt a nap, az idő csalóka.

- Igen, igen. Csak az van, hogy nem igazán érzem jól magam.

- Miért, mid fáj? – a francba. Nem gondoltam ki előre, mit fogok mondani.

- A fejem és a hasam. Nagyon szédülök.

- Jólvan, maradj itthon, majd koradélután elmegyünk az orvoshoz, menj vissza aludni.

- Rendben – visszafordultam a szobámba. Ez könnyebben ment, mint hittem. Mielőtt még visszaaludtam volna, megírtam az üzenetem Pinkynek, majd újra álomba szenderültem.

Kinyitottam a szemem, mintha egy másodperc telt volna el, rápillantottam az ébresztő órámra: 11:33. Remek. A telefonom villogott, új üzenetem volt.

Bejövő üzenet tőle: Martha the pink horse😂

Jólvan te lógós, 'Gyógyulj meg', nehogy egészséges maradjál sokáig! :D xx

Megmosolyogtam az üzenetét, majd lementem enni. A nap hátralevő részét Netflix-en töltöttem, meg a dokinál, aki semmi különöset nem diagnosztizált rajtam, ezen nem kell meglepődni. Estefele végre tudtam a legjobb barátnőmmel beszélni, elmondtam neki mindent A-től Z-ig A Harry-s történetről. Annyira, de annyira izgatott lett, azt mondta, hogy nekem tetszik. De, nem is értem ezt honnan szűrte le, kajak. Nem is ismerem! Amikor mondtam neki, hogy ez fizikai lehetetlenség, azt mondta, viszont kémiailag lehetséges, mondom beteg vagy. NEM tetszik nekem Harry, csak érdekel, hogy milyen belső lakozik a barna szemüveg és zöld szempár mögött. És ki is fogom deríteni. 

2. fejezet vége