Denied Love - h.s. (magyar) [SZÜNETEL]

6. fejezet

(Yippi, megint van rész! Mindenkitől elnézést kérek a várakozásért, egyszerűen eltűnt az ihlet, ami kellett volna ide :D De most már visszajött..azt hiszem. Enjoy!)

Én a folyosóm álldogálva nyomkodtam legkedvesebb készülékem, a telefonom és unott tekintettel futottam végig szemeimmel mások csücsörítős szelfiein az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon. Sosem értettem azokat, akiknek ez volt a leges-legjobb elfoglaltságuk. Az önportrék eredeti célja az volt, hogy tükrözzék a pillanatnyi jókedvünket, ami bennünk lakozik. De ezek a lányok, valamint most már fiúk is, a nap 24 órájában mást sem csinálnak, mint magukat fotózgatják drága készülékeikkel. Nem voltam a saját magadról készült fotók ellen, csak a mértéktelen mennyiségű képek iránt már nem igazán rajongtam.

Amint felpillantottam információért kutatva és szemeim pihentetése végett, egy pár fűzöld szemmel találtam szembe magam. Ha a szemben-t érhetjük 10 méteres távolságra. Harry tartott felém kazuális öltözékében, vállán, mint mindig, most is egy fekete hátizsák lógott, szíjai belevágva a fiú nem mindennapi felsőjébe.

Mikor egy bizonyos hallótávolságba került, én köszöntem előre, de csak azután, miután alaposan végig mértem őt tetőtől talpig. Nem nézett ki máshogy, mint a többi iskolaköteles napon, mégis minden alkalommal, mikor összefutunk, kénytelen voltam a szemeim végig futtatni rajta, ez már lassan kényszerbetegségnek is számíthatott volna.

Fogalmam sem volt róla, miért keltette fel ennyire az érdeklődésem ez a fiú. Egyetlen logikus érvnek csak azt találtam, hogy sajnáltam. Sajnáltam, hogy a mai romlott társadalom fiatal rétegének lesújtó tagjai miatt ennyi lelki és testi megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, holott ő semmiről sem tehetett és nem is tudott ellene mit tenni. Az iskolánk és a többi iskolák diákjai megkövetelték a keménységet és a lazaságot, és ha te nem voltál ilyen, kipécéztek. Rohadtul elegem volt ebből az egészből, az emberekből és az elviselhetetlen elvárásaikból, a maximalista nézeteikből és a „te nem követed a többi bolond példáját ezért megbosszulsz" elméletükből. Azt kívántam, bár tehetnék ez ellen valamit, de én ehhez kevés lettem volna és vagyok most is.

Habár nem a mai divatnak megfelelően öltözködött Harry, én mégis képes voltam a nagy barna szemüveg mögé látni és meglátni az értékeit, amire részben büszke is voltam. Segítőkésznek segítőkész, kedves, és eléggé félénk, de nem hittem volna, hogy bárkit is bántana, még ha akarna se. Reménykedtem benne, hogy majd meg fog nekem nyílni és szoros barátságot tudunk egymással kötni, amit nem lehet csak úgy szétszakítani egy piti kis összeszólakozás miatt. Vagy esetleg többet is, ezt a gondolatot próbáltam magamban elásni, és még ha magamnak se mertem bevallani, valamiért mégis vonzott ez az egész.

Sok ember vétkének lehet elnézni, hogy a külső alapján ítéli meg a másikat. Lehet az ember kívül cuki-muki, ahogy ma mondják, meg igazi bombázó, kinek kedvelései a legismertebb platformokon égig érő, ha belül csak a népszerűség és a saját magad önzősége vezérel. Ha csak egy kicsit is a ruhák és kiegészítők mögé tekintünk, valami értékeset láthatunk meg néhány emberben. Harry az egyik legjobb példa erre, persze külsőleg sem elhanyagolhatóan szép. Láttatok már életetekben olyan szép zöld szemeket, amikkel ő rendelkezik? Mert én nem! Telt ajkai minden megszólalásakol érezhetően formáz, másnéven artikulál, és nyelvét néha-néha végig futtatta alsó ajkán, amitől nekem, még ha csak egy ártatlan mozdulat is volt, egyből elkalandoztak a gondolataim. Két kicsi gödröcskéje orcáján mélyebb, mint a lányok erőltetett dekoltázsa, mosolya pedig egy egész szobát képes lenne felvillanyozni. Egyszerűen nekem nagyon tetszett az összkép. És féltem, hogy esetleg már túlságosan is.

- Üdvözletem, Abigail - köszöntött engem feltűnően jókedvvel. Csak nem lemaradtam valamiről?

- Mi újság? Történt valami, amiről én nem tudok? - mosolyodtam el, majd a kérdés végén rákacsintva egy aprót.

- Haha, nem, miből gondolod? - kérdezett vissza merő kíváncsisággal.

- Semmi semmi, csak kérdeztem - nem akartam kérdőre vonni, hiszen milyen az már, inkább tereltem a témát. Furcsáltam, hogy most egyáltalán nem dadogott, hiszen eddig alig mondott el egy mondatot, amiben nem volt szóhiba. Talán ez a bizalom első jele - gondoltam magamban.

Ő csak vállat vont és mosolygott rám. Komolyan mi lelte?

- Milyen órád lesz? - váltottam témát véglegesen.

- Kémia, mint neked is.

- Ó, igaz, milyen hülye vagyok! - Ezt nevezem igazán égőnek! Gratulálok Abigail, most megtapsolhatod magad.

- Előfordul az ilyesmi - még mindig nem tűnt el a mosolya. Ki tudja, talán kívül tök happynek tűnt, de belül elítélt. hogy milyen ostoba teremtés is vagyok.

- Persze. Akkor mehetünk?

- Igen.

Ketten elindultunk a folyosón a termünk felé. Már a többi diák is elkezdett a termük felé lézengeni, egy-két csevejt még elejtve még kedvenc embereikkel, a nagyobb klánok pedig még hangosan nevetgéltek a hallban, valószínű egy benséges vicc is lezajlott köztük.

- Mondd Ab, ráérsz valamikor?

Hirtelen lesokkolt ez a váratlan kérdése. Már éppen válaszoltam volna, amikor megpillantottam velünk szemben a nagybetűs rossz fiúk bandáját. Az ellentétes irányból haladtak felénk, könyörtelen arckifejezéssel beszélgetve a bal középső sráccal, a piercinges szöszivel.

Mondtam már, hogy egy évfolyamba járunk? Nem? Hát akkor most ezt is tudjátok. Maga a pokol keserű kostolójának véltem ezt az egészet.

Nagyot nyeltem már a látványuk végett is, majd amikor feleszméltem, magam mellé pillantottam Harryre. Sejtettem, hogy hasonló reakciója lesz, mikor hullasápadtá változott egyébként pink arcszíne, szemei borsóméretűre zsugorodtak, lábai pedig lassítottak az addig felvett tempón. Imádkoztam, hogy ne essen ott össze a folyosón szerencsétlen, rémülete valósszerűtlennek tűnhetett mások számára, akiknek halvány lila gőzük sem volt arról, min kellett már a srácnak átélnie.

- Harry - szólítottam meg, mikor már majdnem teljesen megállt a sokktól, ami a testén kezdett el uralkodni.

- Harry - próbáltam meg ismét - nem lesz semmi baj. Csak menjünk be - végig simítottam vállán, mikor rám pillantott végre. Azt a riadalmat, ami íriszeiben tükröződött, nem kívántam senkinek sem, még a legfélelemgerjesztőbb ellenségeimnek sem.

Bólintott, majd az oldalamon besétált velem a terembe. Leültünk a helyeinkre, amit a múltkor a tanárnő átrendeztetett¸ és elővettük a szükséges felszereléseket. Pár perc múlva a 4 fős banda is betért az órára, nekem pedig sikerült sajnálatos módra a szöszivel felvennem a szemkontaktust. Néhány másodpercnél nem lehetett több, hiszen én amint életképes voltam, elkaptam tekintetem az övéitől. Kényelmetlenül áthelyeztem egyik lábamat a másikon, padtársam pedig továbbra sem méltóztatott szóba enyelegni velem. Az óra közepén, mikor Miss nekünk háttal firkantott fel valami komplikáltnak vélt egyenletet, egy cetli került a szemem elé. Harry írt nekem egy rövidke üzenetet.

„Dög unalom, mi? :)" - mosolyra késztetett a gesztusa, felnéztem rá, és egy apró mosoly bujkált a szája sarkában.

„Az :D Még van vagy 20 perc az órából :'(„ - visszacsúsztattam észrevétlenül a papírdarabot.

„Szegénykém, vigyázz, nehogy örök álomba merülj :D"

„Lehet az lesz. Vigyázni fogok ;)" - mikor ezt elolvasta már nem írt semmit. Nem is tudott volna, hiszen feladatot kaptunk a tanárnőtől az óra hátralevő részére. Örültem a hirtelen közvetlenségének, minden bizonnyal nem ideiglenes volt.

6. fejezet vége