Shameless Slytherin [Scorpius Malfoy AUFF]

Tizenhárom

''Be fogok dőlni az ember általi szépségnek.''

Van az életedben az a rész, amikor a napok csak eltűnnek, szélen lassan. Na hát ez nem az a rész. Azt sem tudom hova kapjak, hogy a legjobb barátnőmet, az apámat, a bátyámat esetleg az unokanővéremet engeszteljem ki. Vagy mindezek helyett leshetem Scope körvanalait a perifériás látásommal. Nem tudom, hogy mit szeretnék, hogy rámnézzen, vagy csak halkan figyelni őt. De minden étkezésnél legalább egyszer rámpillant, és vagy egy pajkos vigyort ereszt meg felém, vagy egyszerűen csak megrándul a szája széle, és bármilyen fura is, az utóbbi, akaratlan és apró mozdulat mindig felvidít.
Akaratlanul is elmosolyodok a vigyorát látva, ami ettől még szélesebbé válik, és azt sem bánom, hogy alig eszek, hogy a barátaim nem beszélnek velem.
Vagyis.. néha igen. Néha nagyon is bánom. Mert, végülis ki ne bánná? Hiszen nem is beszélünk, néha rámnéz, heti egyszer rámmosolyog. Talán. Megéri ezért eldobni mindent? Családot, barátokat? Nyilván nem. És dühít. Dühít, hogy nagyon jól tudom, hogy nem éri meg. Mégis hagyom magam.
Gyenge vagyok. És ha ilyen gyenge vagyok, mindig mások fognak győzni ellenem.

Mint ezt az a tény is mutatja, hogy éppen a roxfortot elhatároló tavacska felé rohanok és a területet pásztázom egy magas, szikár alak után.
Amint meglátom a szőke fürtöket elmosolyodom és odalopakodok hozzá. Sokkal, de tényleg sokkal magasabb mint én. Valami csoda folytán nem vett észre így egy óvatos módszert választok arra, hogy felkeltsem a figyelmét. Lassan végigsimítok a tenyerén az ujjhegyeimmel. Összerezzen, rámnéz, elmosolyodik. Lenéz a kezére, ami emlékeztet engem, hogy ideje visszavonulni. Elhúzom a kezem.

-Szia Scope. - kicsit próbálom palástolni a mosolyom, bár nem megy olyan jól mint a terveimben.

-Scope? - felhúzza az egyik szemöldökét.

-Hát... hát én..

Ravasz félmosoly jelenik meg az ajkain, amely kivillantja a szemfogát.

-Ez aranyos.

Valószínüleg a fejem tiszta vörös, a kezem meg remeg, a lábamról meg inkább ne is beszéljünk, úgyhogy egyszerűen csak lehuppanok a földre és a lábaimat törökülésbe húzom, hogy a kezeimat az ölembe ejtve bámulhassam.
Mert mi mást csináljak? Scorpius mellett olyan vagyok mintha valami idióta, szégyenlős kis törpe lennék, aki ráadásul még ügyetlen is.

Leül mellém és a térde hozzáér az enyémhez, ennek köszönhető, hogy ezek után már csak erre az egyetlen pontra vagyok képes koncentrálni.

-Scope?

-Igen?

-Mi volt abban a levélben?

-Az nem igazán lényeges. - rázza meg a fejét, és oldalra fordítja, hogy rám mosolyogjon.

-Kérlek...

-Lily.

Csak ennyit mondd. És érzem a hangjából, hogy dühös, hiszen szinte rámdörren, és összerándulok, nyakamat behúzom. Kedvem lenne elfutni.

Ilyenkor jövök rá, hogy Scope más mint én. Más mint apám, vagy a bátyám vagy bárki más. Talán nem kéne vele lennem.

De mit keresünk itt.

Nagyot sóhajt mellettem.

És válaszul én is sóhajtok.

Görnyedt háttal ülök, előre hajolva és jobb kezemmel a fűszálakat tépkedve, míg valami finoman hozzá nem ér a bal tenyeremhez.

Scorpiusra pillantok, ő pedig lassan az ujjaim közzé csúsztatja az övéit, miközben végig a kezeinket bámulja, én pedig csak nézek, és egyenletesen lélegzek, és a karom libabőrös, attól a jóleső meleg érzéstől ami végigvonul bennem. Még az orrom hegyén is érzem egy pillanatra.

Scope közelebb csúszik hozzám, így szinte az egész combunk összesimul.

Ezelőtt nem is gondoltam, hogy pár érintéstől ilyen boldog lehetek. Ennyire nagyon boldog.