Pygmalion-effektus [BEFEJEZETT]

Harmadik fejezet - Első rész

Sziasztok! :) Tudom, nagyon régen volt folytatás, de egyszerűen nem megy az írás. Pedig ez lenne az utolsó fejezet*^* mindegy, most az első felét felteszem, a másikat meg ha kész lesz :) remélem, tetszeni fog nektek! :) Kitartást a sulihoz, az mindenkinek kell!:3 Én már arra sem emlékszem mikor volt olyan nap hogy ne írtam volna dogát xD de szünet lesz, hajrá!:D
Ui.: A zene amit betettem az ment Szasza buliján, amikor csókolóztak :)

Flórián szemszöge

Tisztán emlékszem, hogyan is szerettem belé. Hogyan történt az, hogy a szívem heves verdesésbe kezdett a közelségétől, és egyszerűen csak vele szerettem volna lenni minden egyes percben. Minden azon az elátkozott nyolcadikos ballagáson kezdődött.
Ő volt az iskola legjobb tanulója, a megye legelitebb gimnáziumába elsőként vették fel – ebből következik, mennyire is okos volt. Ő volt a legjobb barátom, mégis teljesen ellentétesek voltunk. Míg ő barna, én fekete, ő kedves, én goromba... és még sorolhatnám. Mi már egészen kicsi korunk óta barátok voltunk, és mivel őt mindig szekálták kissé nyeszlett természete miatt, meg kellett védenem. Így hát mindketten ki lettünk közösítve, nevetséges...

– Annyira izguloook! – toporgott az ideiglenesen felállított színpad mögött, amikor éppen az iskola utolsó napjaiban elpróbáltuk a ballagást. Felvont szemöldökkel pillantottam fel a telefonomból, amit éppen nyomkodtam. Valamiről nagyon magyarázott, de nem figyeltem, hogy mit, mivel sejtettem; mennyire izgul, biztos elrontja, blabala. Aha, majd pont Mr. Tökéletes fog valamit elrontani, mi? Emberek, nézzük már nyitott szemmel a világot!

– Nem kell, jó leszel – válaszoltam a már megszokottá vált szövegemet. Rám mosolygott azzal a gyermekded, mégis izgulós mosolyával, majd bólintott. Sose értettem: ennek vagy feltűnési gondjai voltak mindvégig, vagy csak igen szerette, ha vele foglalkoztam. Mindenesetre idegesített ez az ártatlan természete. Tizennégy éves fiúk voltunk, ő mégis annyira ártatlan és tiszta volt... Irritált... Hamarosan elérkezett a nagy napunk, amikor annyira izzadt a tenyere, hogy a mikrofon kicsúszott a kezei közül, élesbe. Annyira lederemdt, hogy a szövegét is elfelejtette, mi több a tárgyért sem hajolt le. Csak állt a több száz ember előtt, öltönyben, teljesen felkészülve a nagy betűs életre, teljesen leégve. A közönség sem viselkedett máshogy, nagy nevetés helyett csak értetlenül sugdolózni kezdtek. Idegesítő bagázs! Próbálnák meg ők ezt csinálni! A picsába!
Felpattantam, felmentem hozzá a színpadra. A tanárok halál sápadtan majd' összeestek, hogy elrontom ennél is jobban a műsort. Menjenek már, Y vagyok.

– Nyugi, megoldom – súgtam oda a sokkolt állapotban lévő barátomnak, lehajoltam a mikrofonhoz, majd felvettem. – Khm... Helló – szóltam bele. A közönség kíváncsian méregetni kezdett, iskolatársaink pedig már előre vigyorogtak. Tudták, hogy nem átlagos ballagásunk lesz. – Szóval engem Y–nak hívnak, ő itt pedig a legjobb barátom, X. Köszönj szépen, haver! – löktem meg oldalról, mire még mindig ledermedve intett egyet. – Szegény nagyon szégyenlős, olyan kis zabálni való – mondtam mosolyogva. – De kezdeném is: nézzenek csak ránk! Felnőttünk! Tizennégy éves kis csitrik vagyunk még, ez igaz, de most vagyunk abban az időszakban, hogy megszemléljük a világ mind a két oldalát. Én csak remélni tudom, hogy mi a jobbikból sokkal többet fogunk észrevenni. De akármennyire is nehéz, be kell vallani, a tanáraink unszolása, a barátok és a családok támogatása nélkül mi sem lehetnénk most azok, akik. Nézzenek csak rá – mutattam X–re. – Elsőnek vették fel a megye legjobb gimnáziumába. És én, hogy ott se szakadjunk ketté, örökké egymással lehessünk megjelöltem azt az iskolát. Én! Értik ezt? Természetesen nem vettek fel, pedig ebben az évben nagyon keményen dolgoztam emiatt. Mindegy – vontam vállat. – Szóval szerintem, amit X annyira el akart mondani a beszédébe az az, hogy mi vagyunk a legszerencsésebbek, hogy ide jártunk, és köszönjük szépen azt a rengeteg emléket, amit itt szereztünk! Én biztos, mindig mosolyogva fogok visszagondolni erre a nyolc évre. És Kriszt, tudjuk, hogy te is imádtad a fizika termet ám! – néztem a közönségben ülő osztálytársamra, aki a suli legnagyobb nőcsábásza volt. Erre mindenki felnevetett. – Most pedig! – karoltam át X vállát, teljesen beleélve magam ebbe az egészbe. – Háromszoros hurrát az évfolyamnak, mi voltunk a legjobbak! Remélem, az élet még összehoz minket! Hipp–hipp hurrá! – emeltem magasba a szabadon lévő kezemet. A közönség vigyorogva követte a tettem, így X, még ha meg sem szólalt, hatalmas dicséretet kapott mindenkitől. Ezután lerángattam a színpadról, és leültünk a többiekhez. Az osztályfőnök még magyarázott arról valamit, hogy nagyon jól megoldottuk a helyzetet, majd következett a hetedikesek előadása.