Pygmalion-effektus [BEFEJEZETT]

Valentin-napi küldetés

Az éjszaka folyamán az ország felett összegyűltek a csúnya, gonosz hófelhők, amik reggelre ki is adták magukból a tartalmukat, és egyszerűen nem akarták ezt abbahagyni. A hó szinte az egész tájat művészien szépen fehérre festette. Kollégiumi szobámba jó meleg volt, álomképeim szépen peregtek le a szemem előtt, mindaddig, amíg valaki őrült módjára fel nem tépte az ajtómat. 

- X, kelj már fel! - kezdte el rángatni a vállam a számomra idegesítő hang tulajdonosa. Hát hogyne... Ez a hang szinte már beleékelődött az elmémbe: száz emberé közül is felismerném, hiszen már három éves korom óta a fülembe visongat. 

- Hagyj! - löktem el magamtól, a fejemre húzva a takarómat. Végre nincs első órám, sokáig alhatnék, erre itt kelteget. Csak tudnám, minek. Pihenne inkább ő is le. 

- De ne már! Ez fontos, kelj már fel! - húzta le rólam a védőburkolatomat, mire a összébb húztam magamat. Anélkül még sincs annyira meleg idebent. De hiába erősködött velem annyira, nem hagytam magamat: akaratosan szorítottam össze a szememet. Nem nyerhet. - Ákos! Anyám beteg, muszáj hazamennünk! - Hangja egészen aggódó volt, és talán ha ránézek, akkor még láthattam volna az ehhez kapcsolódó csillogást a szemébe. De nem tettem: aludni akartam, legkisebb bajom volt az, hogy az anyja beteg. 

- Flóri - ásítottam egy nagyot, miközben nyújtózkodva felültem az ágyban. - Anyukád felnőtt nő, el tudja magát látni. Nem kell ennyire aggódni miatta - mondtam, miközben próbáltam elnyomni még egy ásítást. Tényleg, nem gonoszságból, de az a nő felnőtt, van párja, miért a fiát zaklatja azzal, hogy vigyázzon rá? Úgy viselkedik, mintha minimum már nyugdíjas lenne. Komolyan nem értem. 
Erre a kijelentésemre olyan gonosz arcot kaptam, hogy úgy éreztem, ideje elsüllyednem a föld alá. Nagyon szerette az anyukáját, mondhatni ő volt  számára a minden, így azt se viselte el, ha valaki bántja, akár testileg, akár csak szóval. És ez alól én sem voltam kivétel. 

- Hogy lehetsz ilyen szívtelen? - ráncolta össze a szemöldökét, összehúzva a szemét, közbe aprókat ingatta a fejét hitetlenkedve. Ez csak még jobban a szívembe döfte a kést, hiszen én tényleg nem rosszindulatból mondtam. Csak na. Ipsznek is van elég dolga nélküle, itt van az egyetem, amit nem lehet csak úgy itt hagyni, és persze... Volt még egy valami, egy, a mind közül, ami nagyon zavart.  

- Ma Valentin-nap van - mondtam kicsit halkabban, az alsó ajkamat rágcsálva. Egy idióta indok volt, sőt soha nem érdekelt, egészen mostanáig. Öt teljes hónapja jártunk hivatalosan is, még sem volt egyetlen egy normális randink se. Sose értünk rá: egyetem mellett mind a ketten keményen dolgoztunk, és elég sokat is kellett tanulnunk, hogy tudjuk tartani a szintünket. Pláne ő. Még mindig elég gyengeelméjű, ezért nekem kell segítenem neki mindenben. Nos igen, lehetne mondani azok a tanulós délutánok "randik", de nem. Olyat bárkivel tudok tenni. 
Ezt kimondva azonnal lehajtottam a fejemet, nem akartam látni a még mérgesebb tekintetét. Túlságosan is rá akarok akaszkodni... 

- Ez most komoly? - nevette el magát, leülve mellém, egy puszit nyomva az arcomra. - Úgy emlékeztem, hogy utáljuk ezt az ünnepet. Hiszen anno mindig kigúnyoltuk az olyan embereket, akik ezt a napot nagy dobra verték. 

- Tudom, bocs, na... - húzódtam el tőle, kikelve az ágyból, elkezdve öltözni. Annyira tudtam, hogy hülyeségnek tekinti még a mai napig. Hogy lehettem olyan naiv, hogy azt hittem, csak azért, mert Valentin-nap van ezért sokkal többet fogunk együtt lenni? Egy nagy idióta vagyok. 

- Akkor ezt megbeszéltük - állt fel ő is, kinyitva a szobámnak az ablakát, beengedve egy kis friss, ámde hideg levegőt. Magamra kapva a pólómat morogtam magamban: nem beszéltünk meg semmit, egyszerűen ő közölte velem, hogy a mai napra a terveim szarok, helyette menjünk az anyukához orvososdit játszani. Hű, tök izgalmas. Biztos egy kis nátha ledöntötte a lábáról.  
De persze hogyha én lennék beteg... Maximum egyszer-kétszer rám nézne, hogy élek- e, aztán menne a dolgára. Nem arról van szó, hogy féltékeny lennék az anyjára, az hülyeség volna. Szeretem az anyukáját, nála kedvesebb nőt a sajátomon nem is ismertem életem során, de akkor is.