Pygmalion-effektus [BEFEJEZETT]

Első fejezet

Sziasztok! :) Köszönöm a visszajelzéseket!:) Kicsit hosszú lett, de remélem tetszik. :)

Lassan elérkezett a november. Ahogy visszatért az ősz, úgy lettünk ismét egymásra hagyatkozva, akárcsak régen. Minden reggel ott vártál rám a házunk előtt, hogy együtt menjünk iskolába, délután ugyanez volt a menet. Sokat beszélgettünk, elmeséltük a napjainkat, mivel sajnos más iskolákba jártunk, de olyan hittben vágtunk bele, hogy ez sem teszi tönkre a mi törhetetlen kapcsolatunkat. Ám napról napra másabb lettél. Mindig cserélgetted a barátnőidet, piercinget kezdtél hordani és a cigire is rá szoktál. Nagyon más lettél, nem? Nem, pedig én is azt hittem. Neked csak a külsőd változott, de velem ugyanolyan voltál, mint addig.

– Ja, nagyon durva a csaj – gyújtottál rá, pedig nem volt tíz perce, hogy az előzőt elnyomtad. Utáltam a cigi füstöt, ki nem állhattam, még a szagát se bírtam. Persze ezt nem mondtam el, nem akartam, hogy azt hidd, én csak cukkolni tudlak. Meg amúgy is! A többi haverod mind olyan menő volt, én meg itt villogtam a kitűnő átlagommal. Nem akartam, hogy annál is lúzerebbnek higgy, mint ami voltam.
Rózsaszínű, vékony ajkad közül kislisszolt némi füst, azzal kezdtél el játszani úgy, hogy köröket fújtál belőlük. Szürkés szemed szinte elveszett a novemberi zordságban, fekete, tüsis hajad pedig tökéletesen illet a fekete bőrdzsekidhez és az ugyanilyen színű, szaggatott csőfarmerodhoz. Klasszabbul néztél ki aznap, mint bármikor máskor.

– Akkor miért nem dobod ki? – értetlenkedtem. Lehamuztál az aszfaltra, szád szélében lévő karika piercinggel kezdtél szórakozni. Erre a mozdulatodra teljesen ledermedtem, még meg is álltam. Valahogy olyan gondolatok törtek fel bennem erre a jelenetre, amelyen jómagam is meglepődtem még akkoriban; pedig, ha figyeltem volna saját magamra, nem jutottunk el volna idáig.
Te is megtorpantál mellettem, aggódás csillant szemedben.

– Haver, most mi az? – léptél elém, a kezed a vállamon pihentetted meg. – Nyugi! Kinga attól, hogy néha durva, még jó fej – mosolyogtál, egyenesen a szemembe nézve. Egy magasak voltunk, ezért ezt a mozdulatot könnyen elvégezted.

– Nem mintha aggódtam volna – kaptam el rólad a tekintetem, vállamat megvonva. Kicsit zavarba jöttem. Nem, nem tőled! Ne bízd el magad!

– Akkor ezt megbeszéltük – vigyorodtál el. Minden bizonnyal észrevetted, hogy összezavartál, ezért magadban nagyon jól szórakoztál rajtam. Egészen hazáig kísértél, ahol ott állt Ő. Nevén szólítva az iskolai legjobb barátom, Alex. Teljesen az ellentéted volt, talán azért
Füléig leérő rézvörös haját éppen kitűrte a szeméből, amikor lépteink zajára felénk kapta zöldeskék tekintetét. Szürke széldzsekijét jobban magára húzta, miközben vékony, koptatott farmerbe bújtatott lábával szinte akkorát lépett, hogy a barna bakancsa majdnem összekoccant az én feketémmel.

– Szia! – integetett vadul, széles vigyorral az arcán. Már csak azt nem értettem, hogyan ért ide előbb, mint én. Nem is volt nagyon időm ezen gondolkodni; te reflex–szerűen rákulcsoltál a csuklómra; ezt szoktad csinálni, amikor úgy érzed, veszélyben vagyok. Magam sem értem, miért, de belepirultam, nem bírtam levenni a tekintetem a kezünkről. Talán túl idillnek számított. De mi legjobb barátok voltunk, ennyi belefért, nem?

– Ki ez a tag? – Szavaid hozzám szóltak, mégsem tudtam válaszolni. Tudtam, ha az igazat mondom, kiakadsz, ha hazudok, arra rájössz, és még rosszabb lesz a helyzet.

– Alex vagyok – nyújtotta a kezét barátkozásképpen, de te persze csak undorodva meredtél a tappancsra. Eszed ágában nem volt egy Alex nevű figurával barátkozni, nemhogy kezet fogni. – A legjobb barátja – biccentett felém. Úgy szaladt össze a szemöldököd a homlokodon, akár két részeg néptáncos, a csuklómat pedig eleresztetted. Kissé kétségbeesetten, de rád tudtam már nézni, ám nem rám haragudtál, hanem a vörösre.