A tökéletes Tökéletlenség

3. Bejegyzés

" Másnap hajnalban már ébren voltam. Még senki nem volt fent, Krizokoll is mélyen aludt... A napnak sem akaródzott még kikelni párnái közül.

Hátamra fordultam hát, és ahogy hallgattam a többi gyerek szuszogását... a tegnap hallottakon gondolkodtam.

Szépnek találtam, amit Krizokoll mesélt, mégis oly drámai és kegyetlen volt... Valahol mindüket megértettem. De a Levegőt sajnáltam leginkább. Ő csak jót akart... És a végén magányosan halt meg. De az égben ismét együtt lehettek... - zártam végül le elégedett nyugodtsággal a gondolatmenetemet.

Végül úgy döntöttem addig állok neki kimosni azt a dunyhát, míg senki nincs fent, így talán nem kések el a munkából sem. Felkeltem hát, és ahogy letettem puhán a lábam a padlóra, egyből fázni kezdtem. A hideg fa átadta a fagyot a talpamnak, és egészen addig nem hagyott nyugtot, míg lábam melege meg nem szelídítette a zord hűvösségét.

Felálltam, és rá kellett jönnöm, hogy bizony én is csupa piszok vagyok... Kimentem a mosdó tálért a ház elé, hogy vizet tegyek bele a kis kútból. Odakint még fagyosabb volt az idő, főleg egy szál hálóköntösben. Nagyon fújt a szél és még enyhén havazott is. Igazi hóvihar készült.

- Élmény lesz hóviharban fát vágni... - szontyolodtam el, de megtöltöttem a tálamat vízzel és be is siettem.

Megmosakodtam, amennyire csak tudtam és átöltöztem. Azután megkerestem azt a csöpp szappant, amit az egyik asztalon tart Gunda, a sarokban, és elkezdtem kimosni a dunyhámból a hamut.

***

Egészen addig dolgoztam rajta, míg fel nem kelt a nap. Akkor már gondoltam, hogy ébredni fognak a többiek, és gondoltam most már abbahagyom a mosást, mert a végén még beledobnak a vízbe valami olyat, amit az életben nem mosok ki a ruháimból...

Kicsavartam hát amennyire tudtam és feltettem a szárító kötélre, majd elpakoltam magam után. Éppen mikor nagy nehezen meg is ágyaztam, mert addigra már nagyon fáradt lettem, és tegnap sem ettem semmit, és még ma sem... Nos ekkor ébredezni kezdtek a többiek. Először ásítoztak, nyújtózkodtak, majd kérdezgetni kezdték egymást, miként aludtak, s egyebek. Ezután fordították rám a tekintetük.

- Nah mi van, kimostad már a takaród?

- Bizony, tudod, hogy addig nem mehetsz sehova!

- De nehogy kiabálj velünk, amiért emlékeztetünk! - mondta az egyikük, mire hangosan felröhögtek, s valaki hozzám vágott egy párnát.

- A Drágakő-sárkányok egyszer ezért megbüntetnek... - mormogtam úgy, hogy talán csak annyit ha lehetett érteni, hogy megszólaltam.

- Mondtál valamit? Hozzám beszélsz? - háborodott fel a 15 éves fiú, akit egyébként Ruben-nek hívnak, és szőke haja van. Ő a főkolompos az ellenem szervezett csapatban.

- Nem... a falhoz. Több értelme van, mint hozzád. - néztem rá meghökkentő bátorsággal. Hirtelen még én is meglepődtem magamon, és azon gondolkodtam: ezt miért mondtam??

~ Mi történik odabent?? - forgatta a fejét Krizokoll az ablak előtt, hogy tisztán lássa, mire ez a nagy cécó.

- Szóval már sértegetsz is? Mitől lett hirtelen ilyen nagy a szád, Alinda? - közeledett felém, és én hirtelen ijedten hátrálni kezdtem. - Nem vagy különb nálunk, ezt jól jegyezd meg! És soha nem fogsz közénk tartozni! Te mihaszna anak yatim!! - kiabált az arcomba, majd leköpött, ahogyan itt szokás az ellenséget sértésből, és visszament a többiekhez.