A tökéletes Tökéletlenség

8. Bejegyzés

Heló mindenki! ^^

Ne haragudjatok, mindennel késés és csúszás van, és ez a történet tudna a leggyorsabban haladni itt Wattpaden, és még ez is annyira lassan halad.. :'( Tényleg bocsánat azoktól, akiket érdekel a folytatás!

Most viszont itt a következő fejezet, és még meglátjuk hogy az elkövetkezőkkel kapcsolatban mi lesz. Jó olvasást! ^^

Fekete Mau, aki megint túl soká (vagy túl korán?) van fent, és bizony jobban teszi ha húz az ágyba, most hogy már tiszta a lelkiismerete a résszel kapcsolatban... jobbra el!

" Este, vacsora előtt arra ébredtem, hogy a többiek beszélgetve jönnek be a házba. Kinyitottam a szemem ugyan, de a fal felé voltam fordulva, így nem találtam rögtön szemtől szembe magam velük. Csak hallgattam őket.

- Aaaa, nagyon nehéz nap volt!

- Mindenem sajog!

- Nekem izomlázam van!

- Én meg éhes vagyok... – eképpen panaszkodtak egymásnak.

- Hallgassatok, alszik a fruska! - mutatott rám Ruben, legalábbis azt hiszem felém mutathatott, mert mindenki el is hallgatott.

- Úgy látom már megtalálta a kis csapdánkat. - kuncogott az egyikőjük az ágy lábára nézve.

- Rúgjunk bele, hogy szétessen a kötés! - rukkolt elő valaki a csodás ötlettel, s Rubennek ez meg is tetszett.

- Nah, ezt nézzétek! - vigyorodott el és odajött az ágyam mellé. Lehunytam a szemem, hogy az higgye, valóban alszom. Először még csak nézett engem, egészen hosszan, ami valahogy meglepett... Aztán szinte, mintha lelki szemeim előtt láttam volna, ahogyan felemeli a lábát, hogy bele rúgjon a lefűrészelt részbe, s én hirtelen hihetetlen gyorsasággal ültem fel és elkaptam a lábát a levegőben!

Mindenki, beleértve engem is, annyira meghökkent, hogy moccanni sem bírtunk. Ruben hol a kezemet, hol a szemeimet bámulta, s én is őt figyeltem. Mígnem végre elengedtem a lábát, és ő tántorogva hátrébb lépett.

- Tudom, hogy ti voltatok... - mondtam aztán halkan.

- Mit mondtál? - kérdezett vissza igencsak ingerülten. Azt hiszem sikerült felzaklatnom, de nem mondanám, hogy éppen annyira bántam!

- Ha még egyszer belém köttök, azt nagyon megbánjátok! - mondtam most felettébb hangosan és indulatosan.

~ Ezaz Alinda, ne hagyd magad! - szurkolt odakint Krizokoll. Éreztem benne a dühöt. A színtiszta dühöt és gyűlöletet. Sosem éreztem még benne ilyet. És magamban sem. Mi történik velem? Valami elkezdett felülkerekedni, eluralkodni rajtam... Valami, ami nem én voltam. Csak táplált engem. És a legijesztőbb az volt, hogy ő is táplálkozott belőlem!

Megrémültem, és azonnal igyekeztem visszafogni magamat...

Ruben eközben pedig nem csinált semmit. Csak értetlenül engem bámult, és azt hiszem, valami eszes visszavágáson törhette a fejét.

- És ha... ha nem hagyunk békén, akkor mi lesz? - tette karba a kezét, mint aki magabiztos, de láttam, hogy most nem volt az. Megrémítettem. Ahogyan magamat is.

- Akkor vissza fogjátok kapni... - szorítottam ökölbe a kezemet. - Mindent visszaadok, amit csináltatok velem! - fortyogtam megint egyre dühösebben, s Krizokoll gondolatai között hirtelen valami olyat láttam meg, ami egy csapásra kizökkentett. Az agyam kattogott, szinte észre sem vettem már, hogy a körülöttem lévőkkel mi történik.