A tökéletes Tökéletlenség

7. Bejegyzés

" ~ Vissza hát a régi kerékvágásba...

A falun semmi sem változott, ugyanolyan barátságtalan volt, mint eddig, annyit azonban mindenképp változott, hogy a házak roskadoztak a rengeteg hótól, ahogyan az utcákon is nehezen lehetett még járni a hóban kitaposott utak hiányában.

Nagy erővel folyt az eltakarítás, az emberek sárkányaik hátán próbálták lesöpörni a tetőkre fagyott, vagy talán inkább olvadozó hó tömeget, ami nem egyszer egy arra sétáló ember fején landolt.

- Hát újra itthon vagyunk... - sóhajtottam fel, s (én Krizokoll hátán ülve) átmásztunk a havon az árvaházig.

- Alinda, végre megvagytok! - jött hamar elénk Gunda hatalmas sárkányán, és az arcán ezúttal megkönnyebbültség ült.

- Elnézést kérek... nem jutottam el a baltával a kovácsig... - hajtottam meg rögvest a fejem.

- Semmi gond gyermekem, legalább még éltek - nyugtázta egészen kedvesen, ami meg is lepett. Talán... valóban aggódott volna miattam?

- Menj be és melegedj meg egy kicsit. Azután viszont segítened kell, hogy rendbe hozzuk a falut!

- Nincs szükségem pihenésre, azonnal tudok menni segédkezni! - vágtam gyorsan rá, mert semmiképp nem akartam bemenni a kunyhóba. Még csak az hiányzott, hogy a többi árva összevesszen velem és kinevessen...

- Nos... ahogy gondolod... - hökkent meg Gunda - Akkor menj is a falu túlfelére, egy hatalmas fa rádőlt az ötvös házára!

- Rendben, megyek is, köszönöm! - hadartam, félve, hogy meggondolja magát, s elsuhantunk.

~ Már megint fát kell húzni... - jegyezte meg halkan Krizokoll.

~ Igen... de még én magam egyedül is szívesebben feszegetném annak a fának a köteleit, minthogy bemenjek a házba és odahaza csak bántsanak... - bámultam némán magam elé.

~ Megértelek... - felelte erre, s repültünk tovább falunk havasan szép és mégis kopár házai felett.

~ Itt vagyunk, úgy hiszem! - állt meg sárkányom a levegőben.

Odanéztem és valóban egy hatalmas fa állt ki egy aprócska házból, s tömérdek felnőtt és fiatal próbálta leszedni kötelekkel, melyek másik végén hatalmas sárkányaik repültek.

A falu legnagyobb sárkányainak java ott volt, ám a fa még mindig a ház felé dőlt, lombjával az ég felé meredve.

Lejjebb ereszkedtünk, s odaszóltam egy a földön a kötelekkel bajlódó férfinak.

- Elnézést, ideküldtek, hogy segítsünk. - szólítottam meg.

- Akkor meg mire vársz? Fogj egy kötelet és húzd! - dobott ingerülten nekem egy kötelet, amit Krizokoll megragadott és nekem nyújtotta.

~ Kösd a mellkasomra! - mondta hozzá.

~ Ne a nyakadra? - lepődtem meg, hiszen mindig a sárkányok nyakába szoktuk kötni a kötelet, ha húzni készültünk.

~ Nem, hidd el, így jobban fogom bírni, és nem kell majd lassítanom, mert fáj a nyakam, vagy nem kapok tőle levegőt - felelte.

~ Rendben... bízom benned, Krizokoll - bólintottam végül és úgy tettem, ahogy kérte: a kötelet a mellkasára kötöztem, miközben a földön lévő ember a kötelünk másik végét a hatalmas fához biztosította.

- Húzhatjátok!! - kiáltott fel nekünk, s berepültünk a többi sárkány közé, akik a levegőben repülve kűzdöttek a nagy fával.

- Gyerünk Krizokoll, mindent bele! - veregettem meg bíztatóan, majd megragadtam én is a kötelet és alattam Krizokoll megindult előre. Húzta amennyire csak tudta, feszült a kötél szinte pattanásig, s ahogy így erőlködött a fa egy kicsit megemelkedett.