A tökéletes Tökéletlenség

2. Bejegyzés

" Ahogy feküdtem Krizokoll oldalának dőlve, már az elalvás szélén álltam. Betakart nagy szárnyával, s megnyugtatóan morgott, amitől rezgett egész mellkasa. Ilyenkor ez úgy hat rám, mint egy kisbabára a ringatás. Azt sugallja: pihenj nyugodtan, én vigyázok rád. S ez így is volt. Az erdő közepén feküdtünk a fenyők között, semmi zaj, csak a szél susogása... Felnéztem Krizokollra, s láttam, hogy ő is lehunyt szemmel élvezte a pillanatnyi nyugalmat.

Kezemmel megsimítottam az oldalát, mire rám nézett.

- Sajnállak, hogy én jutottam neked... - suttogtam.

~ De én nem sajnálom magam. - felelte nyugodtan és megnyalta az orrom, amire kuncogással válaszoltam.

~ Tudod, hogy csikis.

~ Tudom. Azért csinálom. Ilyenkor legalább nevetsz. - nyugtázta kedvesen.

~ Ez így van... - bújtam hozzá.

Nem kellett sok idő, és elaludtam... Álmodtam is, méghozzá egy hellyel, ami tele volt sárkányokkal, amerre a szem ellátott, a sziklák, fák, vizek, a lég... mindenfelé sárkányok! S mindnek egy testrészén, hasán, mellkasán, homlokán, szárnyán, hátán egy ékkő ült.

~ Ki vagy te?? - förmedt rám egy hatalmas példány, s orrszarvával épphogy nem bökte ki a szemem. Ám én nyugodtan álltam, áhitattal néztem. Lassan elkezdtem közelíteni felé a kezem.

~ Mit csinálsz? - húzódott némileg hátra, de meg sem szólaltam.... Végül kezemet a homlokán díszelgő kőre tettem... mire lehunyta a szemét. Testén színváltós hullám ment végig, s mikor ismét kinyitotta szemét, már egészen megváltozott. Farka végén színváltós tűz lobogott, Teste, hófehér és csillogó volt, s szeme, mint a gyémánt csillogott, ahogy az enyémbe nézett.

~ Alinda, kezd sötétedni... - hallottam félig álmodva Krizokoll hangját.

~ Most menned kell, siess! - mondta egyszercsak az ismeretlen, gyönyörű sárkány, és orrával egy barlang felé löködött.

- Mit csinálsz? - értetlenkedtem.

~ Ne kérdezz semmit, csak menj! Ég veled. - felelte, s az utolsó kép, amit láttam, a feje volt, ahogy a homlokán díszelgő drágaköve felém világított, és elvakította a szemem.

~ Ébredj Alinda, mennünk kéne! - noszogatott lágyan Krizokoll, s végre felébredtem.

~ Mi történt? - nyújtóztam.

~ Elaludtál... és ránk esteledett. - felelte.

~ Tényleg, milyen sötét van... - borzongtam meg. - Menjünk!

~ Szívesen. – álltunk fel, majd felültem a hátára, s repültünk is vissza a faluba.

~ Álmodtál most is, igaz? - kérdezte hazafelé menet.

~ Igen...

~ Ugyanazt?

~ Ugyanazt... - bújtam arcommal még jobban szőrmés ruhámba.

~ Értem... - felelte halkan és éreztem, hogy gondolatai között ezernyi dolog kevereg, de nem mondta el nekem ezeket. Elrejtette előlem, mint újonnan elég sok dolgot, ami nyomasztott.

~ Krizokoll... ugye ha tudnál valamit, amit én nem, elmondanád?

~ Mindent csak a maga idejében, Alinda.... – a mosolya kényszeredett volt - Van egy rossz érzésem az álmoddal kapcsolatban... De nem akarlak terhelni vele, míg nem jövök rá, mit jelenthet...

~ Már megint titkolózol... - húztam az orrom sértődötten.

~ Megint túl sokat kérdezel. - felelte kedvesen.