Belül Hercegnő, kívül Utcalány

15. rész

Reggel mikor felkeltem két kart éreztem magamon, amin mosolyognom kellett. Tényleg megtörtént és újból együtt vagyunk. Olyan hihetetlen. Rengeteg idő telt el mióta nem találkoztunk és pár nap alatt annyi minden történt és végül együtt vagyunk megint. Sok türelem kell hozzám és ő türelmes hozzám. Eltudja viselni a leghülyébb dolgaimat is és én ezért nagyon büszke vagyok rá.
 Megpróbáltam megfordulni, hogy lássam az arcát, de ne keljen fel. Sajnos nem sikerült, mert ahogy megmozdultam, ő is mocorogni kezdett.
 - Bocsi - mondtam, mikor már felé voltam fordulva.
 - Semmi - mondta rekedtes hangján, mire mosolyognom kellett. - Aludjunk tovább - mondta és megint magához húzott, de most az arcához nagyon közel voltam. Alig kaptam levegőt még őt néztem és hirtelen olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a szánk széle már összeért. Nagyon gyorsan megcsókolt, még fel sem fogtam, de a nyelvem az övével táncot járt. Felül kerekedett, én meg alul voltam és úgy csókoltuk egymást tovább. Aztán a nyakamat kezdte puszilgatni, ami nagyon csikizett így felnevettem.
 - Mi van Hercegnő, csikis valaki? - kérdezte pimasz mosollyal. Erre megcsókolt, úgy belevesztem a csókjába, hogy már csak arra lettem figyelmes mikor már teljes erejéből csikizett és nem kaptam levegőt. Elvettem a számat a szájától és levegőért kapkodtam.
 - Adam! - könyörögtem neki. - Hagyd...abba! Nehm...kapohk...lehvehgőht!
 - Ajj, olyan jó buli volt - tetette a szomorúságát, közben belül szét röhögi magát.
 - Vicces - mondtam sértetten és összefontam a karom, úgy néztem rá.
 - Imádsz - villantotta meg a mosolyát.
 - Honnan tudod? - vontam fel az egyik szemöldököm.
 - Tegnap anyukámnak ezt mondtad - mondta a fülembe és megcsókolt.
 - 1-0 neked - motyogtam durcisan mikor elváltunk egymástól. Csak nevetve megpuszilta az arcom és felkelt. - Hova mész? - kérdeztem.
 - Ruháért. Jobb lesz, ha te is így teszel, mert reggelizni kéne.
 Gyorsan én is kipattantam és a tegnapi ruhámat felhúzva (mivel nem volt másom), lementem az ebédlőbe. Már mindenki ott volt.
 - Jó reggelt! - köszöntem és leültem Strephanie mellé, velem szemben pedig Adam.
 - Szia - ölelt át boldogan a kis csajszi. - Reggeli után játszunk? - kérdezte boldogan.
 - Aha - mondtam mosolyogva.
 - Igen - szólt az apja, vagyis Adam mostohaapja, az asztalfőnél.
 - Elnézést - néztem rá kedvesen.
 - Na és mikor lesz az esküvő? -kérdezte anyukája boldogan, én meg ledermedtem. Esküvő? fiatal vagyok!
 - Anya! - nézett rá a fia.
 - Mi van? Gyors vagyok? - kérdezte pánikolva. - Nem akartam - mondta bocsánatkérően.
 - Nem baj - néztem rá kedvesen. - Csak hát ilyenekről még nem beszéltünk.
 - Óhhh, bocsánat! Akkor szóljatok, mikor szeretnétek, de minél hamarabb! Annyira cukik vagytok! - olvadozott az anyukája, mire én elmosolyodtam.
 - Majd eldöntjük - mosolygott Adam. - Még van sok időnk - nézett rám.
 - Nem lesz itt esküvő! - ordította el magát a mostohaapja. - Ezzel biztos nem!
 - Ne merj így beszélni Dorothy-ról! -emelte fel a hangját Adam.
 - Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak!
 - Te sem! Nem vagy az apám! - állt fel Adam az asztaltól. - Soha nem is voltál és nem is leszel! Egyszerűen egy senki vagy! - csapott az asztalra és beleremegett az egész. Stephanie, úgy meg volt rémülve, hogy azt se tudta, hogy él még. 
 Adam kisétált dühösen, és a mostohaapja pedig kést fogott és elkezdett utáni menni. Adam anyja megrémült és sírva próbálta megakadályozni.
 - Férjem állj meg! - könyörgött neki.
 Megszeppenve ültem és ránéztem Stephanie-ra. Még mindig ott ült és bámult ki a fejéből.
 - Stephanie - mondtam ki a nevét. Felém fordította a fejét és lefolyt egy kövér könnycsepp a szemén.
 - A bátyám - sírta.
 - Nyugi nem lesz semmi baj - öleltem át. - Gyere, keressük meg - mondtam neki. Bólintott és a falhoz ment. Valamit babrált és egy titkos ajtó jelent meg. Eltátottam a számat, de abban a pillanatban már húzott is be. Úgy nézett ki, mint egy pince, csak sok folyosóval.
 - Ide mindig Adam apja jött le. - mondta Stephanie, amin nagyon elcsodálkoztam, mivel ő akkor még nem élt. - Adam mondta. - így már minden világos volt. - Adam azt mondta, hogy az apja imádni való. Amúgy az apja építette ezt a helyett, hogy biztonságban legyen, mikor keresik és hogy több időt tudjon tölteni a családjával. Sajnos alvás közben anya szüleinek az őrei betörtek ide és elvitték. Aztán minden jónak vége... Nekem nem ő az apám elvileg - ahogy befejezte meglepődve néztem a kislányra. Ennyi mindent tudni és viseli a nagy fájdalmat, hogy ő nem Adam apjától van, hanem ettől az alaktól, ki most megakarja ölni a testvérét... DE várjunk, azt mondta elvileg?! Mi tudhat ez a lány?
 - Elvileg? - néztem rá a lehető legfurábban.
 - Hát igen. Anyát egyszer kihallgattam mikor egy férfival beszélget telefonon és azt mondja, hogy a lányunk és a fiunk és jól van - mondta.
 - Neked rengeteg eszed van - néztem le rá mosolyogva, mire megállt és felnézett rám.
 - Hát, sajnos mindent megértek - túrt bele a hajába, mint egy nagy lány. - De legalább nem leszek hülye akivel mindent el lehet hitetni - vont vállat.
 - Tudod, kisgyereknek jobb lenni - guggoltam le.
 - Tudom, csak hát ilyen körülmények közt nem így megy. Nincs barátom. Egyedül növök fel ebben a palotában, nem mehetek ki játszani. - mondta szomorúan. Csak megöleltem és visszaölelt.
 - Na most keressük meg Adam-ot - néztem mélyen a szemébe. - Te is és én is szeretjük, de ha nem leszünk gyorsak akkor nem látjuk többi. - csak bólintott és megfogott egy fákját amit odaadott nekem. Futottunk, míg egy kis helységbe nem értünk. Teljesen otthonos volt, csak minden kőből volt. ( Amúgy ki voltak "faragva" bútorokká. ) A kő fotelen ült Adam és idegesen cikáztak a szemei. Mikor meglátta a fákja fényét felénk kapta a fejét és teljesen meglepődve ránk nézett. Odaadtam a fákját Stephanie-nak és odarohantam Adam-hoz.
 - Nem lesz semmi baj - öleltem át.
 - Késsel jött utánam - ordította el magát.
 - Nyugi - néztem mélyen a szemébe.
 - Hagyjál! - üvöltött le. Elhúzódtam tőle és Stephanie-ra néztem. Rémült volt. Odamentem mellé és elvettem tőle a fákját.
 - Békén hagylak, de ha most eltaszítasz minket magadtól, ne várj tőlünk utána köszönetet.
 - Te is ott hagytál a szarban, még is megbocsájtottam.
 - Igazad van - néztem rá.
 - Adam kérlek gondolkodj! - nézett rá könyörgően a testvére.
 - Te is attól a nyomoréktól vagy! - üvöltötte és felakarta pofozni, de odahajoltam, és engem ért a csapás. Fájt, nagyon, csípet. De leginkább nem ez érdekelt, hanem az, hogy a saját testvérét akarta felpofozni.
 - Jól vagy? - kérdezte Stephanie. Csak bólintani volt erőm.
 - Így jár az aki segít a másikon - nézett le rám lesajnálóan Adam. Ezek a szavak úgy fájtak, hogy nem bírtam magamba tartani a könnyeket. Lefolytak és egyre több, ami égette még jobban az arcom.
 - Gratulálok Adam! - néztem rá szomorúan. - Tesódat akarod bántani, azért mert az apja. Nem tehet róla! De tudod, mi fáj legjobban? Hogy most lenéztél, minket! Elegem van! Térj észhez! Gondolkodj és ne csak a harag beszéljen belőled! - álltam fel és torkom szakadtából kiabálni kezdtem.  - Majd ha tudod, hogy kik vagyunk, akkor szólj hozzánk! Most meg megyünk, ég veled - néztem rá összetörve. Talán ordítanom kellett, hogy észhez térjen vagy nem tudom, de láttam rajta, hogy meglepődött és elszégyelte magát, de már nem érdekelt. - Gyere Stephanie!
 Mellém lépett és egy utoljára ránéztem Adam-ra, aki megakart szólalni, de csak leintettem, hogy hagyja, nem ér vele semmit már. Megfordultunk és egy hang szólalt meg.
 - Szeretlek titeket! - mondta meggyötörten, de már nem érdekelt engem.
 - Én is! - hallottam mellőlem egy hangot, láttam hogy hátrafordul, de nem törődtem vele.
 Mikor kiértünk a pincéből, megláttam Adam mostohaapját, meg a sok őrt akik próbálják leállítani.
 - Most szökjünk, vagy soha - néztem a kislányra aki bólintott és gyorsan az ajtóhoz mentünk és kisurrantunk.
 - Hova megyünk? - kérdezte kíváncsian.
 - Haza - néztem rá mosolyogva.
 - Repülünk! - visongott, mire mosolyognom kellett.
 Repülőre várunk, csodálkoznak, hogy mért nincs nálunk csomag, de mi csak mosolygunk. Annyira aranyos Stephanie. 

Repülőn vagyunk, Stephanie egyfolytában megállít egy utast, hogy mikor érünk oda. Én meg hát bámulok ki az ablakon és gondolkozok. Vajon mi lehet Adam-mal? Cserben hagytam most? Nem akartam, de ahogy viselkedett... Nem is tudom, én is hibáztam, aztán megbocsájtott. Nekem is meg kellett volna? - egyfolytában mardosnak a gondolatok és nem tudok mit csinálni magammal.

Mikor a palotánk előtt voltunk boldogan csöngetett be Stephanie és izgatottan várta ki nyit ajtót. Meglepetésemre Susan volt.
 - Susan? - kérdeztem meglepetten.
 - Igen, már meg sem ismersz? - játszotta a durcisat. - Ki ez a cuki kislány? - guggolt le.
 - Adam testvére, Stephanie.
 - És Adam? - nézett fel rám.
 - Összevesztek, mert apa dühös lett Adam-ra és egy késsel akart rátámadni - vázolta fel röviden Stephanie, amit csak én értettem.
 - Mi? - állt fel Susan. - Gyertek be és te meg mindent elmesélsz! - nézett rám.
 - Rendben, de itthon van Todd? - kérdeztem.
 - Igen, Kathleen is itt van.
 - Köszi- és ezzel a Todd szobájába vettem az irányt.
 - Sziasztok - nyitottam be. Épp az ágyon ültek és beszélgettek. - Vigyázzatok Stephanie-ra. Mindjárt jövök! - néztem le az említett kislányra.
 Lerohantam Susan-höz és az étkezőbe vettük az irányt. Apa és anya is ott voltak. Mindenkit leültettem és elkezdtem mesélni, onnan mikor megérkeztem és mikor a kapuban álltam Stephanie-val, hogy Susan kinyissa az ajtót.
 - Jesszus! Ez normális? - kérdezte anya, Adam mostohaapjára.
 - Nem - ültem le egy székre.
 - Kinyírhatja - nézett rám apa.
 - Tudom, én pedig ott hagytam - temettem kezembe az arcom.
 - Figyelj, egy részről megértelek, hogy eljöttél, de őt is magaddal kellett volna hoznod! - simogatta a hátamat Susan.
 - Szerintem visszamegyek és segítek neki - néztem magam elé.
 - Nem mész sehova! - szólt rám anyám. - Ki vagy készülve! Pihenned kell! - nézett rám.
 - Rendben! - bólintottam. - Felmegyek és beszélek a többiekkel is. - mondtam és már el is mentem. Nem gondolják, hogy tényleg szót fogok fogadni. Visszamegyek és segítek Adam-nak. Igaz, haragszok rá, de az most nem fontos.
 Mikor bementem Todd szobájába, Kathleen és a bátyám is csak megölelt. Gondolom nem csak én meséltem, hanem Stephanie is.
 - Figyelj Kathleen, lekísérnéd Stephanie-t anyáékhoz, hogy menjenek el vele a játszóházba? - kérdeztem.
 - Persze - mosolygott rám.
 - Juhúúú! Játszóház és gyerekek! - ugrándozott Ada testvére.
 Mikor kimentek, becsuktam az ajtót és Todd-ra néztem.
 - Vissza kell mennem, segíteni Adam-nak! Nem szabad, hogy kinyírják! - néztem a tesómra.
 - Gondoltam - mosolygott a tesóm. - Benne vagyok, veled megyünk. Már néztem is a gépeket, este megy egy. Kiszökünk és indulunk is.
 - Köszi - ugrottam a nyakába. - Legjobb tesó vagy a világon!
 - Tudom - röhögte el magát. Elrontotta a cuki tesós pillanatot. Mindegy.
 - Akkor este a kapunál - köszöntem el.
 Lefürödtem és átöltöztem. Jól esett, felfrissültem tőle.

A kapu előtt állok és várom a tesómat és Kathleen-t, hogy jöjjenek. Mikor megérkeztek rájuk néztem. Remélem, még nem nyírták ki Adam-ot. 
 - Mehetünk? - kérdeztem.
 - Mehetünk - válaszolták és már másztunk át a kerítésen...

Sziasztok! Tudom, nem épp a legboldogabb rész, pont Karácsonyra. Elnézést kérek, és próbálom hozni a következő részt! Mindenkinek jó szünetet és Kellemes ünnepeket!