Unforgettable moments

Hatodik rész

Szorosan átölelve állt mellettem a legjobb barátom, míg az utolsó lampion is kialudt. Nagyjából másfél fejjel magasabb nálam, így még pont a vállára tudtam hajtani a fejem. Egyébként a kettőnk közti magasságkülönbség sosem volt zavaró. Sőt, inkább hálát adtunk ennek, mert részben ez miatt ismertük meg egymást. Még talán az óvodában.
Az akkor 5 éves Pete haverjai azzal szórakoztak, hogy alacsony, legalábbis az alacsonyabb lányokat piszkálták. (Persze ők magasak voltak. Hah.) Sajnos mindig is én voltam a legalacsonyabb. Alacsony, hosszú, fonott hajú 'rózsaszín' lány, hatalmas zöld szemekkel. Szinte túl tökéletes alany...
Szerencsére nem Pete barátai, hanem ő maga talált meg, ami egészen más, ugyanis ő Peter (igen, ezt megmagyaráz mindent). Tehát szokás szerint kimentem rajzolni egy homokozó melletti kisasztalhoz. De most nem egyedül voltam, a fiú utánam jött. És amint leültem, meghúzta a hajam. Először azt sem tudtam ki ő, vagy mégis mit akar, ezért elkezdtem sikítozni. Nem kellett volna. Peter a tenyerét a számra tapasztotta, mondván hallgassak el, erre belé haraptam. Pontosan itt kezdődött a balhé. Körülbelül 2 perc múlva egy óvónő sietett felénk, hogy szétválasza a két hisztis gyereket. Elég mérges volt, természetesen állhattunk délutánig a sarokba. Pff kösz Pete...
Mint két elítélt, vánszorogtunk a legközelebbi sarokhoz, hogy az idő hátralevő részét ott töltsük. Nagyon dühös voltam Peter-re. Fogalmam sincs miért csinálta. A fiú pedig... hát ő bocsánat kérően nézett vissza rám.
„Természetesen én azonnal megbocsátottam neki, egész másnap együtt játszottunk. Annyira megszoktuk a másik jelenlétét, hogy egyszer csak kettőnkből 'mi' lett. Megfogadtuk, hogy a továbbiakban akárhol is legyünk örökké barátok leszünk. Később egy általános iskolába iratkoztunk, aztán egy gimnáziumba, majd boldogan éltünk, míg meg nem haltunk." Blablablaa és a szivárvány hol marad?!
Nagyjából ez történt volna egy undorítóan nyálas tündérmesében. Viszont valójában nem volt annyira rózsás a helyzet. Ugyanis egészen hatodik osztályig szivattuk egymást. Borzasztóan elviselhetetlenek lettünk mindenki (főleg a másik) számára. Már szinte féltek, amikor egy térségben voltunk.
De ez nagyon gyorsan megváltozott aznap, mikor bevallottam neki; hatosztályosba megyek. Először megdöbbent, majd... majd nem is tudom. Nevetett.

-Neeeem -fogta a hasát - te nem mehetsz el. -jelentette ki kissé félve. Minden félreértés elkerülése végett, nem, mi nem utáltuk egymást, sőt a másik nélkül el voltunk veszve. A „néha" eldurvult tréfáinkat semmiképp sem gonoszságból tettük. És tényleg, képtelenek lettünk volna elszakadni egymástól.

-De igen. Sajnálom. -mondtam elcsukló hangon. Lehajtottam a fejem, nem akartam látni hogyan reagál. Rengetegszer lejátszódott a fejemben mindenféle verzió, és egyiket sem tudtam volna elviselni. Hogy ő mégis mit tett? Elfutott.
Igen, pontosan, elfutott. Még csak nem is sétált, rohant. Máig nem tudom, hova vagy miért. Utána akartam menni, de egyből becsöngettek, így rohantam matekra. Késve érkeztem, természetesen az egész osztály felnézett, amikor óvatosan kinyitottam a terem ajtaját. A tanárunk kissé lecsúszott szemüvege mögül intett, hogy üljek le, és mintha kicseréltek volna. Egy falfehér, magába zuhant, szomorú Cassie lépkedett akkor a sorok között a padjához, és nem én. Bántott, hogy ezt kell tennem Peter-rel, de miatta nem maradhatok. A továbbtanulásomat nem foghatom rá. Ezért igen, elmentem.
És a következő év szeptember 1-jén az új épületbe belépve az első arc, amit megláttam, ő volt.
Azzal a hülye bárgyú vigyorával a fején nézett rám, majd a mellette levő üres székre mutatott. Természetesen azonnal a nyakába ugrottam, majd kérdőre vontam, hogy nekem erről mégis miért nem szólt. Válaszul egy puszit nyomott a homlokomra, majd szorosan viszonozta az ölelésem.
Ha valaki megkérdezné mikor lettünk úgy igazán legjobb barátok, mi egyhangúan a délutánonkénti sarokban-állós történeteket mesélnénk, de belül mindketten tudtuk; ez volt az a pillanat amikor véglegesen megtaláltuk, és azóta nem engedjük el egymást.

___________________________
3, 2, 1... 1000 megtekintés!
Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Még egyszer bocsi, hogy nem voltak eddig részek, de most szünetben igyekszem bepótolni. Visszanézve az előző részeket, arra a következtetésre jutottam, hogy már eléggé ideje van a hosszú és tartalmas részeknek. Úgyhogy ezt itt megfogadom nektek; igyekszem kihozni a történetből a legtöbbet.
Na és...
NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT szeretnék kívánni minden egyes olvasómnak! Köszönöm, hogy már 24 napja követtek!;)
Sziasztok!