Szabadesés✔️

Prológus

Már vagy ezerszer lepergett előttünk hogyan talál ránk a szerelem. Legtöbben tündérmeseként képzeljük el. Fehér lován lovagol hozzánk a szőke herceg, hogy megmentsen minket –királylányokat- a gonosz boszorkánytól. Vagy éppen béka képében kér könyörögve tőlünk csókot. Mindenki más álomban ringatja magát, és amikor ez az álom szertefoszlik, és nem marad más, csak a rideg valóság, hajlamosak vagyunk elveszíteni a reményt. Feladjuk. Fallal vesszük körbe magunkat, amit nem könnyű áttörni. Akkor szerezhetjük vissza régi önmagunkat, ha besétál életünkbe a nagy Ő. A leggyakoribb kérdés, amit felteszünk, az az, hogy mikor. A válasz egyszerű. Éppen akkor, amikor reményvesztettek vagyunk. Amikor egy segítő kézre van szükségünk. Amikor a legkevésbé számítunk arra, hogy miénk lehet a boldog befejezés.

Fiatalon görcsösen akarunk valakit. Abban a tévhitben élünk, hogy csak egy férfi mellett lehetünk valakik. Mindegyikőjükben a kapaszkodót keressük.. Azt gondoljuk így lehet csak teljes az életünk. Szeretnénk, ha szeretnének, de amikor valóban szeretnek nem hisszük el egykönnyen. Mindenki fél. Fél szeretni, mert a szerelem legyengít. Megbolondít, elkábít. Majd amikor felébredünk és elszáll a rózsaszín köd, rájövünk, hogy mily vakok voltunk. A felejtés nem könnyű. Az érzések sem múlnak könnyen. Sírunk, dühöngünk, ordítunk. Ezek után felállunk, leporoljuk magunkat és megyünk tovább, mert tudjuk, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne értékeljük.