Szabadesés✔️

Pom Pom

Az első debütáló edzésem rögtön másnapra esett. Charlotte teljesen fel volt dobva, attól, hogy bekerültem. Egész délelőtt áradozott az előnyökről, amiket ezzel szerezhetek. Én persze nem tartottam olyan kiváltságnak, ami eget rengető lenne, de nem akartam elrontani a kedvét, így bólogatva hallgattam végig, miközben az edzőcuccaimat dobáltam be a sporttáskába.

- Már az első tanítási napon leadtam a jelentkezésemet, de a válogatón mégsem sikerült bejutnom. – biggyesztette le a száját, majd egy zoknit nyújtott felém, amit tüstént be is dobtam a többi közé.

- Sajnálom Charlotte. De ne bánd annyira! Nem is tudják, hogy milyen jó embert vesztettek.

- Köszi, de azért ettől még nem dőlt össze a világom.

- Gondoltam. – kacsintottam rá.

- Ugye tudod, hogy ha cheerleader leszel, akkor nagyon sokat találkozol majd Daviddel... - nézett felém egy rendkívül pimasz vigyorral az arcán.

- Tudom, kicsit feszengek is miatta.

- Badarság! Inkább neki kéne feszengeni. Képzeld csak el, mi lesz, ha az orra előtt fogsz fel s alá masírozni egy cuki miniszoknyában.

Válasz helyett hozzávágtam a kispárnám, amit hátravetődve az ágyon el is kapott.

- De ne aggódj. Annie is pompomosztagos, így már nem indulsz a nulláról.

- Mondasz valamit. – válaszolok, majd az órámra pillantok. – Fél öt. Indulnom kell. Nem akarok elkésni.

- Rendicsek. Puszilom Annie-t.

- Átadom. – fordulok vissza, majd leszaladok a lépcsőn.

Vidáman köszönök a portásnak, aki egy unott biccentéssel jutalmaz.

A sportcsarnok az iskola szívében van. Átvágok a zöld gyepen, a főbejárat felé, majd balra fordulva egy sötét folyósóra tévedek. Rögtön az első ajtón belépek, ahol egyből meglátom, aki azon nyomban hozzám siet, és szorosan megölel.

- Hello csajszi! – mosolyog rám, és csak ekkor veszem észre, hogy David és Annie szemei kísértetiesen hasonlítanak.

- Szia, Annie! Charlotte puszil. – adom át gyorsan az üzenetet, mielőtt még kimenne a fejemből.

- Te jő ég! – sikolt fel.

- Mi az? – értetlenkedem.

- Ugye nem ebben a gatyában akarsz edzeni?

- De, de. Miért? – teszem le a hosszú cicanadrágot, hogy jobban szemügyre vegyem, felfedezve egy esetleges szakadást.

- Sosem viselünk hosszút. – suttogja a fülembe közel hajolva hozzám, mintha az előbbi sikoltás hatására nem lettünk volna az öltöző figyelemközpontjában. Sóhajt, majd elsétál a táskájához, majd egy fekete rövidnadrággal tér vissza. – Tessék. Szerencse, hogy mindig van nálam egy vésztartalék.

- Köszönöm.

Szem forgatva felvettem magamra a keveset takaró anyagot, majd rá a kedvenc sportmelltartómat, amit még a suli kezdete előtt vásároltam.

- Így mindjárt más. – elégedett meg velem Annie.

Lassan kimentünk a terembe, és leültünk a lelátóra.

- És mond csak. Hány évvel vagy idősebb Davidnél? – kérdeztem, miközben bekötöttem az edzőcipőm fűzőit.

- Hány évvel? Inkább hány perccel. – nevett fel lazán.

- Szóval ikrek vagytok! – esett le.

- Igen, 10 perc különbség van köztünk.

Ekkor lépett be az edző. Hosszú barna haját szoros copfba fogta. A melegítőjén a csapat logója szerepelt, ami egy husky kutya feje díszelgett.

- Sziasztok, lányok! Bocsánat a késésért, de ismét nagy harc folyt a tanáriban. – nevetett fel, mire a társaság többsége csatlakozott.

- Először is be szeretném mutatni nektek az új csapattársatokat. Catherine! Felállnál, kérlek? – fordul felém biztatóanm mire felállok, és zavartan mosolygok. - Bár még sohasem volt élszurkoló, rendkívül tehetséges, és remélem, hamar beilleszkedik a mi kis családunkba. Nos rá is térek a lényegre. A lacrosse csapat áprilisi mérkőzése vészesen közeleg. Ó a francba, hányadika van ma?

- Március 30. – hangzik el a válasz.

- Igen, köszönöm. Szóval a meccs április 15-én lesz. Addig szeretném, ha segítenétek Catherinenek betanulni a koreónkat. Rendben?

A társaság egy emberként bólintott, majd felkászálódtak a helyükről, hogy beálljanak a helyükre.

- És öt, hat, öt, hat hét nyolc. – számolt be Miss Roberts, majd el is indította a zenét.

Bámulatos pontossággal táncoltak, hajtották végre az emeléseket, a szaltókat és nem utolsó sorban a kombinált cigánykerekeket. Mikor vége lett a számnak, mindannyian hatalmasra táguló tüdővel mosolyogtak a közönség, azaz felém.

Eddig lebecsültem őket, de most már láttam, hogy csodálatos, amilyen könnyen csinálják ezt, és még élvezik is. Rájöttem, hogy én is közéjük tartozhatok.

1