Szabadesés✔️

Buli amire el sem akartam menni

A buli előtt egy nappal voltunk. Charlotte és én megbeszéltük, hogy csak ketten megyünk, fiúk nélkül. Így nincs kötöttség, jól érezhetjük magunkat ahogy és amikor akarjuk.

Az egész iskola a holnapi party szervezésének lázában égett. A lányok –akiknek még nem volt kísérőjük- fel-alá járkáltak a folyósón, hátha egyszer csak horogra akadnak. Valljuk be, lenézzük, de a szívünk mélyén mi is így tennénk, csak nem mindegyikőnk meri valóban bevállalni. Az ebédszünetre már szó szerint kész őrültek háza volt. Hatalmas zsivaj volt a menzán, ahonnan gyorsan ki is menekültünk, ám mivel már hideg idő volt, így nem tudtunk kimenni sem, jobb híján a tornatermi lelátókra ültünk le. 

- Örülök neki, hogy nekünk nem kell azon rágódni, hogy ki vigyen el a bulira! – mosolyodtam és Charlotte-ot figyeltem, ahogy az ölében pihenő tálból kanalazza ki a mai ebédet.

- Igen! Éljen a feminizmus!– dőlt hátra majd beleharapott a barackjába, amit már régóta a kezében szorongatott.

Felnevettem, majd én is hozzákezdtem a menühöz.

- Vajon bunyó is lesz? – kérdezte meg szórakozottan elgondolkozva Charlotte, majd felkapta hirtelen a hátizsákját, és sűrű káromkodások közepette felkapta az ebédjét.

- Mi a baj? – kérdeztem meglepődve.

- Előbb kezdi Mr. Smith az órát, hogy maradjon még időnk összefoglalni, és már öt perce bent kéne lennem... - kiáltotta már a csarnok másik feléből, mire feleszmélhettem volna.

Én még ott maradtam egy kicsit. Jólesett ez a kis csönd az egész napos örültek háza után.

Azon gondolkodtam, hogy vajon a döntéseink tényleg magunktól erednek, vagy a – feltételezhetően- előre megírt sorsunk pontos következménye. És vajon én elolvasnám- e a sorsomat leíró könyvet, vagy hagynám meglepetésnek. Elnevettem magam a gondolataimtól. Felkapva a táskát lekászálódtam a lelátóról.

Kifelé menet, a szemem megakadt az ott árválkodó kosárlabdán. Felvettem, majd elindultam a palánk felé. Pontosan a fekete vonal előtt megálltam, majd lazán bedobtam csont nélkül.

- Ez igen, kislány! – füttyentett egyet David, mire összerezzentem.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, miközben visszatettem a labdát a helyére.

- Ezt én is kérdezhetném tőled.

- Jogos. De én kérdeztem előbb. – húztam ki magam diadalmasan.

- Az edzőt kerestem.

- Ó..vagy úgy..

- Csak nem azt vártad, hogy téged kereslek? – kérdezte, majd karba tett kézzel nekidőlt a ajtófélfának.

- Egyáltalán nem. –válaszoltam, majd elmentem mellette, mire ő is velem tartott.

- Dehogynem.

- Nem kéne neked megkeresni az edződ? – kérdeztem szem forgatva, majd gyorsítottam a lépteimen, de ő felvette a ritmust, így kívülről valószínűleg úgy néztünk ki, mint két versenyló.

- Per pillanat van jobb dogom is, bajnok. – kacsintott rám.

- Najó! – torpantam meg. – Először is: Ne becézgess. Másodszor: Látod itt ezt? – mutattam a köztünk lévő térre - Ez itt a személyes terem. Te kint maradsz belőle, pontosan a tiéden belül, és nem léped át, megértetted?