Szabadesés✔️

Vihar előtti csend

           

Egész hétvégén magamba roskadva ültem az ágyamon és folyamatos lejátszásra állítottam James Arthur Say You Won't Let Go című számát. Amint meghallottam, megérintett, és én is a dalszövegbe képzeltem magam. Remélem valaki egyszer így fog szeretni engem is. Utolsó leheletig.

Charlotte próbált felvidítani. Még azt is felajánlotta, hogy egy bokszzsákra tűzi David fejét, és megverhetem, de udvariasan elutasítottam.

Nem lett volna fair, ha őt okolom, hiszen ki kell, hogy mondjam: Igaza volt. Eltaszítottam az első naptól kezdve, majd Cameron alatt pedig hanyagoltam. Milyen ember vagyok? Tükörbe sem tudtam nézni. Utáltam magam ezért. Elhatároztam, hogy bármi is legyen, ahogy alkalmam nyílik rá, elsimítom a dolgokat kettőnk között. Persze ezt csak én terveztem így. Nem láttam a közelgő vihart, ami a végén maga alá temetett.

Hétfő. A szenvedés első napja volt. Az órákon majdhogynem alfába mentem, és csak éppen annyit mozogtam, hogy lássák, még élek.

Charlotte győzködött, hogy húzzam már fel a redőnyöket.

-      Szükséged van egy kis napfényre. – mondta sajnálattal a hangjában.

Magamra húztam a takarót, így kifejezve ellenállásomat.

-      Nekem nem napfény kell, hanem Ő. – suttogtam alig hallhatóan, majd elszenderültem.

Kedd. Második nap. Charlotte elhívott, hogy Annie-vel közösen menjünk vásárolni, de lemondtam a tanulásra hivatkozva. Lehúzott redőnyökkel bőgtem a legszívszaggatóbb számokra.

Hangosan énekeltem, Beyonce Broken-hearted Girl című számát. Az énekesnővel együtt duetteztem, miközben zokogtam és szívem mélyéről jövő átéléssel énekeltem a sorokat. ,,I don't want a broken heart, and I don't want to play the broken-hearted girl" álltam fel az ágyra, miközben széttártam a karom és a tükörképemhez fordulva kiabáltam. Mérges voltam. Rettentően mérges, de nem Davidre, hanem magamra.

Szerda. A szenvedésem harmadik napja. Nem tudom, hogy kerültem ilyen lelkiállapotba, de magam is meglepődtem. Ekkor már nem tudtam sírni. Az összes könnyemet felszívta a kispárnám, amelyen fekete szempillaspirál nyomok árulkodtak fájdalmamról.

Aznap Annie látogatott meg, de nem keltem fel, hátat fordítva neki feküdtem, miközben óvatosan közeledett felém, és próbált nyugodt hangot megütni velem szemben.

-      Attól még, hogy ő az öcsém, nem jelenti azt, hogy egyetértek vele. – Nem válaszoltam. – Gyere, nézzünk valamit együtt. Hoztam csokit, chipset...- folytatta, de leállítottam.

-      Menj el, kérlek. – mondtam rekedtes hangon.

-      De...

-      Menj el! – emeltem fel a hangom, majd leoltottam a villanyokat, ezzel szó szerint elűzve Annie-t.

Rá sem bírtam nézni. Túlságosan emlékeztetett Davidre. A szeme, a haja, az arca. Ugyanolyan tökéletes volt, mint a testvéréé.

Csütörtök. Negyedik nap. Délután filmeket néztem, és pattogatott kukoricát tömtem magamba. Az ablak nyitva volt, amitől végigfutott a hátamon a hideg egy-egy kósza áprilisi fuvallatnál, így kénytelen voltam odabotorkálni, hogy becsukjam. Elhúztam a függönyt, majd felhúzva a kis kilincset a kinti életet figyeltem.