Szabadesés✔️

Viszlát

           

A folyosó hideg falai visszaverték magas sarkú cipőm hangos kopogását, amitől kirázott a hideg. Megálltam a tornaterem kétszárnyú ajtaja előtt, majd mielőtt még beléptem volna, benéztem a kis ablakon. A srácok éppen végeztek az edzéssel, és a csapat egyik fele már kifelé indult. Belöktem az ajtót, majd szememmel Davidet kerestem. Nem kellett olyan sokáig várnom, már meg is láttam, amint a padon üldögélve hülyéskedett barátaival. Amint meglátott, az arca felragyogott, melytől gyomrom görcsbe rándult.

-      Hát itt van az én gyönyörűségem. – nyújtotta ki karját, majd magához húzott.

-      Beszélhetünk? – kérdeztem halkan, hogy társai ne hallhassák.

-      Persze, kicsi. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Fiúk, magunkra hagynátok egy kicsit? – kérte őket, mire a többiek bólintottak, majd az öltözök felé vették az irányt.

Leültem a lelátóra, és David is ugyanígy tett. Boldogságtól csillogó szemeivel felnézett rám, majd lassan közelebb hajolt, és ajkát az enyémre tapasztotta. Átkaroltam nyakát, mire ő a derekamba kapaszkodva élte bele magát csókunkba, ami az utolsó volt.

-      Mi a baj? – kérdezte tőle elhúzódva, mert érezte, hogy valami nincs rendben.

-      Valamiről beszélnünk kell. – kezdtem bele életem legfájdalmasabb beszélgetésébe.

-      Mondd csak. – bíztatott, de láttam szemeiben a félelmet.

-      Nem mehet ez így tovább. – sóhajtottam, mire értetlen arckifejezést vágott. – Nekem ez így nem megy.

-      De hát mi? – hajolt el, hogy a szemembe nézhessen.

-      Ami kettőnk között van...

-      A szerelemre gondolsz? – mondta ki, melytől a gyomromban élő pillangók vidáman felreppentek.

-      Pont ez az! Én nem ezt érzem.

-      Hazudsz! Ez nem igaz! – pattant fel, mire én is felálltam. – Te is szeretsz! Tudom!

-      Tévedsz! Nekem ez csak egy játék volt. – győzködtem, bár az én szívem is beleremegett ezekbe a szavakba.

-      Bizonyítsd be! – húzta fel magát. – Mondd a szemembe! – ordította az arcomba, mire könnyek száza jelent meg a szememben. – Gyerünk!

Ott álltam vele szemben, szótlanul, meggyötörve. Azzal a férfival, aki a világot jelentette számomra, és arra várt, hogy kijelentsem, hogy nem szeretem. Hogy is tudnám ezt mondani, amikor majd bele haltam a tudatba, hogy ezentúl sohasem láthatom majd.

-      Gondoltam! – csattant fel. – Valaki megfenyegetett? Segítek édesem. Megvédelek bárkitől és bármitől. – fogta meg a kezem, és magához húzott.

-      Lefeküdtem Cameronnal. – közöltem vele szárazon életem legnagyobb hazugságát, mire elengedte a kezemet.

Meglepettségében pár lépést hátrált, majd idegesen beletúrt a hajába. Tarkóján nyugtatva kezét újra felém fordult, és láttam, ahogy immáron az ő szemei is könnyekben úsztak. Szinte hallottam, ahogy a szíve majd megszakad az enyémmel egyetemben. Az imént szemében tükröződő boldogság szikráját sem lehetett már felfedezni, és mindez az én hibám volt. Én tettem vele.

A táskájáért nyúlt, beledobálta kint maradt cuccait, felkapta vállára, majd az ajtó felé hátrált.

-      Ég veled, Catherine. – mondta, majd erősen kilökve az ajtót, otthagyott a tornaterem halálos csendjében.

-      Ég veled, David. – suttogtam, majd pár perc múlva én is a kijárat irányába eredtem.

Kilépve az ajtón, hatalmas záporeső fogadott. A cseppek hangos robajjal koppantak a cserepeken, majd zúdultak le vízesés formájában az ereszcsatornákon, míg végül le nem fojt a csatornába. Kiálltam, és hagytam, hogy pillanatok alatt én is bőrig ázzak az esőben. Az időjárás mintha csak velem sírt volna. Pontosabban értünk, kettőnkért, és a boldogságunkért, melyet a sors galádul visszakövetelt tőlünk.