Who you? (K-pop ff) /SZÜNETEL/

3 ~ Viszlát

Taehyung kipihenten ébredt fel, ám végtagjait mégis nehéznek érezte. Pilláit lassan nyitotta napvilágra, majd pislogott párat mogyoróbarna szemeivel, a korai nap sugarai miatt, melyek aranyra festették fehér ágyneműjét.

Fejét oldalra billentve vizsgálta meg a szobát. Elmosolyodott, amint meglátta a bútorok elrendezését, a falon lévő képeket és azt az ismerős illatot, mely megmelengette érzékeny szívét.

Mert Taehyung igen érzékeny volt. Ha valaki fontossá vált számára, nem akarta semmiképp sem otthagyni, szinte ráakaszkodott. Egyszerűen csak szeretetre vágyott. Talán ebben is különbözött angyaltársaitól. Ő szeretni akart és szeretve lenni, a barátai által. De ezt csak egy személytől kapta meg igazán, mégpedig bátyjától, kivel hihetetlen szoros kapcsolatot ápolt. Ám ez a kötődés Földre érkezésük után nem volt annyira érezehető, mégis a láthatatlan kötelék közöttük ugyanúgy megmaradt, mint egy anya és gyermeke között.

-TaeTae! Korán keltél - mosolyodott el szélesen a szobába érkező fiú, majd egy szoros ölelésben részesítette öccsét.

-Köszönöm, hogy megmentettél - súgta testvére pólójába boldogan.

-Nem kell. Tudod, hogy bármit megtennék érted - vált el Taehyung-tól bátyja, még mindig egy boldog görbével kisfiús arcán.

-Én is érted.

-De neked nem kell. Én vagyok az idősebb, az én feladatom megvédeni az öcsém. És ezt be is fogom tartani - komolyodott el Baekhyun, de hamar felváltotta eme arckifejezését egy lágyabbra - Jobban vagy már?

-Ühüm - bólintott egyet a fiatalabb, majd egy mosolyt is felvett szép arcára.

-Szerencsére még mindig gyorsan gyógyulunk itt.

-De már nem sokáig maradunk...

-Tudom - sóhajtott egyet Baekhyun és leült az ágy szélére - Veled megyek természetesen és segítek.

-Köszönöm - ült fel Taehyung óvatosan, mert szárnyának helye még mindig sajgott.

-Nem értük teszem. Miattunk.

A fiatal angyal meglepve nézett testvérére, aki a bézsszínű szőnyeget bámulta inkább. Elszólta magát. Baekhyun tudta, hogy ezzel végzetes hibát követett el és öccse talán meg fogja utálni, mit nem bírt volna ki. Őszinte szeretettel szerette Taehyung-ot, soha nem akarta elveszíteni és már régebben rájött a hibájára. A Föld megváltoztatta, olyan érzéseket csalva elő az angyalfiúból, amik eddig mélyen eltemetve feküdtek szíve sötét zugjaiban, melyek más társaiknak soha nem bújhatnak ki, mint apró hajtások a földből.

-Hyung - szólalt meg először a fiatalabb a szoba csöndjét átvágva, akár sötét éjszakát a villám - Én me-megértelek.

-Tessék? - kapta fel a fejét Baekhyun meglepetten.

-Megértelek. Te is...te is ugyanazt érzed, amit én, igaz? - kérdezte félénken a fiú.

-Azt hiszem. De ez így nem jó. Nem szabad elárulnunk, különben végünk. Taehyung! Ígérj meg nekem valamit! - fogta meg hirtelen a fiú vállát az idősebb.

-Mi-mit?

-Ha bármi bajom esne, elfognának vagy meg akarnának ölni hazautunk során... Soha ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak!

-Taehyung! Felébredtél? Hogy vagy? - rontott be a szobába egy szőke hajú fiú, tincseit kisöpörve szemeiből, közben megzavarva a bensőséges beszélgetést. Az ágy mellett megállva pillantott az előtte fekvőre, aki csak mosolyogva nézett rá. Tudta ki az idegen, jópárszor látta már televíziója képernyőjén és zenei díjátadókon. Markáns orrát és arccsontját, mandulavágású szemeit, nyurga testalkatát és már kissé lenőtt haját ki ne tudná megjegyezni?