Látlak a sötétben (befejezett)

EGY (KOPOTT CSEND)

Megfordultam a bárszéken, és Ianre néztem; épp ekkor szólt bele a mikrofonba. Elmosolyodtam, amint meghallottam a hangját, és lopva a jegygyűrűmre lestem. Megcsillant rajta az egyik pult fölötti lámpa fénye.

A Leprechaunban teltház volt, ami nem lepett meg. Mindig sokan érkeztek, amikor Ian énekelt. Ennek duplán is örültünk – nőtt a forgalom, Ian pedig zenélhetett. Kevés pillanatok egyike, amikor nem csapos volt, hanem zenész.

– Igyatok valamit, mielőtt belekezdek – búgta mély hangján a mikrofonba, amitől a kis kerek színpad előtt állók felröhögtek, és tapsolva bíztatták őt. – Ezt neked, bébi – kacsintott rám a helyiség másik feléből. Néhányan felém fordultak, amitől késztetést éreztem leugrani a bárszékről. Végül így is tettem, piruló arccal értem földet, és mentem be a pult mögé, helyettesíteni Iant.

Ömlöttek a sörre éhes vendégek újabb adagokat kérni, veszedelmes mennyiségben fogyott az ital. Mint a város egyetlen ír kocsmája, a Leprechaun népszerűnek számított. És Ian mindezt egyedül érte el, a semmiből várat épített. Egy újabb dolog, amit csodáltam benne.

– Sage, hoznál a raktárból félliteres poharakat? – kiabálta Torey, miközben sört csapolt.

– Persze!

Örültem, hogy végre tehetek valamit, úgyhogy hátraaraszoltam, és megkerestem a szükség tárgyát. Csak két dobozt kellett feltépnem, hogy megtaláljam. Ian éppen a kedvenc dalomat játszotta, amikor visszaértem. Kénytelen voltam figyelni őt: szemét behunyta, úgy élvezte a zenét. Sötét haja a homlokába hullott, karcos hangja vibrált a térben. Bomba jól énekelt, mindössze egyetlen gitár kíséretében is parádézott, és régi dalokat játszott. Imádtam. Mindenki imádta.

Hat számot énekelt el, aztán bejelentette a minikoncert végét.

– Kösz, srácok. Aha, tudom, hogy jó voltam. A sörét ugye mindenki kifizette?

Újabb röhögések érkeztek, mialatt Ian elhagyta a színpadot, hogy váltson néhány szót az ismerőseivel.

– Mikor lesz az esküvőtök? – szólított meg az egyik törzsvendég, miközben az italára várt.

– Még nem tudjuk a pontos időpontot.

– Remélem, itt tartjátok majd a bulit.

– Arra mérget vehetsz – vigyorogtam rá, majd a hűtő felé fordultam, hogy kivegyek egy citromos ásványvizet.

A nyakamat nyújtogatva pislogtam Ian után, a magas tagok miatt azonban nem jártam sikerrel. Máris hiányzott mellőlem.

Egy társaság távozott a pulttól, az így keletkezett térben pedig kiszúrtam Ian jellegzetes kockás ingét. Szeretett úgy öltözködni, mint egy szakadt hobó, elmondása szerint ez az imidzsével járt. Aha. Ekkor felém intett, arcán gyermeki izgalom tükröződött. A vizemet fogva kikerültem minden akadályt – a hirtelen utamba kerülő fazonokat –, és már majdnem odaértem Ianhez, amikor...

– Bébi! Nézd csak, kit fújt erre a szél! Hadd mutassam be a menyasszonyomat...

Levegő után kaptam. Nevetségesen nézhettem ki, ahogy szó szerint belefagytam a lépésbe, és egy tapodtat sem mozdultam tovább. Megálltam hát Ian és egy régen látott ismerős között félúton, vergődő szívvel. Mint az oposszum, amelyik tudja, hogy pillanatokon belül halálra gázolják – úgy néztem szembe a végzettel. Az összes jókedvem elszállt, az arcom elfehéredett, és szabad kezemet a zsebembe rejtettem, ne lássa senki a remegését.

A szeme. Ugyanaz a kék. A pillantása, akárha ütni tudna, mélyen talált el.

– Valami baj van? – ráncolta a homlokát Ian.