Látlak a sötétben (befejezett)

HAT (MÚLTUNK DARABKÁI)

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem, tetszeni fog nektek!

Jó olvasást, nemsokára megint jövök,

N.

Kihasználtam a – végre – nevanmentes napomat, és kipihentem magam. Fizikailag és lelkileg egyaránt feltöltődtem, ami kellett is, miután úgy éreztem, véres cafatokban lógnak az idegeim. Még akkor is, ha éppen nem volt puskaporos köztünk a hangulat a szöszivel, a közelsége kicsinált. Azt sem tudtam, hogyan érzek, és ez az érzés jó-e egyáltalán. Visz valamerre? Használ? Azon kívül, hogy túlságosan erős hatással bírt rám, semmit sem tudtam. És ez kiakasztó volt.

Ian a kocsmában melózott egész nap, amit sajnáltam. Jó lett volna összebújni vele egy kicsit, és a karja közt megnyugvásra lelni. Semmi sem tűnt olyan nehéznek, amikor ketten néztünk szembe vele. Bár nem tudtam elképzelni az arcát, ha elé állnék, és bevallanék mindent.

Helló, drágám. Az új legjobb barátod és én jártunk annakidején. Sőt, nemcsak, hogy jártunk, hanem odavoltunk egymásért. Jó, mi? Csakhogy elhagyott, hogy megvalósítsa az álmait, és magával vitte azt a lányt, aki voltam. Nevan most visszatért, és nem tudom, hogyan kéne éreznem magam a közelében. Sajnos arra emlékeztet, aki voltam, és ez sanyargat belül.

Ugyan már! Még gondolni is nevetséges volt erre.

Úgyhogy maradt egy film meg a fagyi. Kellően megvigasztaltak, nem panaszkodtam. Még a hétvégén elmaradt dolgozatjavítást is megejtettem, örömmel osztogattam jó jegyeket. Tényleg igaz, hogy a munkádat nem is munkának érzed, ha szereted.

Egész este az ágyamban lustálkodtam, meg sem akartam mozdulni, amikor Karola hívása mégis erre kényszerített. A telefon persze a nappaliban, úgyhogy átvágtam az egész lakáson érte.

– Mi újság? – vettem fel.

– Ugye nem felejtetted el a jövő heti bulit?

A szememet forgattam. Csakis ő képes ilyen indokkal felhívni.

– A születésnapodat? Ja, várj, az most lesz?

– Sage!

– Nem, persze, hogy nem. Mit szeretnél beszélni róla? Már megint?

– Kitaláltam a témát. Igazi kerti grillparti lesz!

– Rendben.

Vártam valami slusszpoént, ami magyarázná az izgatottságát, de semmi.

– Ennyi?

– Igen! Miért, ez nem elég?

– Ja, de.

Mindketten hallgattunk vagy egy percig. Simán magam elé képzeltem, milyen fejet vág.

– Ahh – sóhajtotta. – Nem jó?

– Dehogyisnem. Imádni fogjuk, mind az az öt vendég, akiket meghívtál.

– Hát...

Jelentőségteljes hallgatás következett.

– Karola? – kérdeztem rá.

Amikor nem válaszolt, csak felszisszent, kezdtem kijönni a sodromból.

– KAROLA!

– Jól van, telefonáltam még pár embernek, ha már egyszer bulit tartok, legyen nagyobb egy kicsit, nem?

– Mennyire nagy?

Rosszat sejtettem. Kifejezetten rosszat. Horribilisen rosszat.

– Még úgy tíz, tizenöt ember pluszban.