Látlak a sötétben (befejezett)

TIZENÖT (SOK A KEVÉSBŐL)

Sziasztok!

Kellemes olvasást kívánok nektek, és itt is szólok, hogy ne felejtsétek el, már csak három fejezet várható! Szép vasárnapot,

Nilla

„Bedobunk egy kávét?" – olvastam az üzenetet a szünetben. Sejtettem, hogy a szöszi ma jelentkezni fog, mert nem bírja tovább a csendet. Szándékosan nem közvetítettem felé semmit, hadd gondolkodjon.

„Még van egy órám" – írtam vissza.

„Akkor utána."

És ezzel már el is lett döntve. Megráztam a fejem, felkaptam a tankönyveket, és a jelzőcsengő után elindultam az órámra. Az egyik kedvenc osztályom már várt rám. Ahogy beléptem, a srácok a helyükre rendeződtek. Ledobtam a cuccaimat, és nekidőltem a tanári asztal elejének. Felmértem, ki hiányzik.

– Nagyon boldognak tűnik ma a tanárnő – somolygott egy lány. El is mosolyodtam, ám mielőtt kaphattak volna az alkalmon, lehuppantam a helyemre.

– Mi is volt a házi?

– Nem volt! – harsogták többen egyszerre.

– Pedig én úgy emlékszem, hogy adtam.

– Dehogyis, azok nem mi voltunk.

– Akkor jobb lenne megnézni a füzetemet... – a naplómért nyúltam, az osztály anyagának oldalához lapoztam, ahol ezt találtam: tankönyv negyvennegyedik oldal, hetes-nyolcas-kilences feladat HF."

– Hmm.

Előbújt belőlem a kisördög, a gyerekek simán kihozták. Túl jó volt a hangulatom ahhoz, hogy a túl szigorú tanárt játsszam. Összecsaptam a naplómat.

– Igazatok van, tényleg nem volt.

Először meglepődtek, aztán vigyorogtak, de hamar elfogadták a helyzetet, hogy „a tanárnő elfelejtette a házit." Már az arckifejezésük miatt megérte ezt bejátszani.

– De azért a következő órára, a biztonság kedvéért egy kicsit többet adok.

Úgyhogy feladtam újra a hetes-nyolcast-kilencest némi plusszal, és tudattam velük, hogy a következő órán nem fogom elfelejteni.

Összekapkodtam a cuccaimat, búcsút intettem a kollégáimnak, miközben a vállamra rántottam a táskámat, és fél kézzel üzenetet írtam Nevannek.

„Megyek a Blue-ba."

A Blue a kedvenc kis kávézóm, ahol a világ legfinomabb lattéjét árulják. Az isteni cukrászsüteményekről pedig szót se ejtsünk, mert még a nyálam is elcsöppen. A lelkemet is eladtam volna egy vaníliapudinggal töltött muffinért.

Nevan nem válaszolt semmit; bizonytalanságban hagyott, vajon eljön-e. Meglepett ez a fordulat, de tetszett is, mert jó érzés volt nem tudni.

Amíg vártam a rendeléssel, rácsörögtem Karolára. Szuper gyorsan, nagyjából két mondattal lerázott, hogy most dolgozik, nem nagyon ér rá beszélgetni, mert akkor kiesik a ritmusból. Gőzöm nincs, mit jelenthet ez a betűk nyelvén, úgyhogy ráhagytam. Időm sem volt elrakni a telefont, máris megérkezett Nevan, napszemüvegben és kapucnival a fején, amelyektől felém indulva megszabadult. Odabiccentettem.

– Helló.

Futólag körbenézett, látszott a szemöldökráncolásából, hogy nincsen elragadtatva a helytől.

– Mi újság? – kérdezte.

– Semmi.

– Az jó – összegezte.