Látlak a sötétben (befejezett)

TIZENHÉT (MIT MONDHATNÉK)

Sziasztok! Utolsó előtti fejezet, nagyon kellemes olvasást kívánok, és köszönöm szépen a visszajelzéseket! <3

– Mi a fasz – motyogtam kiszáradt torokkal, amikor felébredtem. A saját ágyamban hemperegtem, fél zoknim hiányzott, és a fejemben úgyszólván égi háború dúlt, de... Minden a helyén volt. Ismerősen.

Akkor miért káromkodtam?

Aztán eszembe jutott minden. Az egész tegnapi nap, a szívfájdalom, a kocsmabuli, a táncolás és természetesen Harper. Hogy a késdobáló előtt megcsókolt, amíg szoborrá dermedve el nem toltam magamtól.

Kimásztam az ágyból, azonnal innom kellett egy pohár vizet. A konyháig jutottam, ott megtorpantam. Az asztalnál maga Harper ült. Anyám már nem volt otthon, a kocsiját sem láttam a felhajtón. A fürtöske véreres szemmel kortyolgatott egy óriásoknak szánt adag kávét.

Mielőtt megszólaltam volna, a mosogatóhoz mentem, és sietve ittam, amennyi csak belém fért. Nagyot sóhajtva fordultam vissza Harperhez.

– Szia.

Ő szégyenlősen, sőt, félve lesett felém.

– Szia.

Kihúztam a széket, leültem. Harper feltűnően kerülte a pillantásomat, a feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Nehéznek tűnt belekezdeni. Mint sötét örvény, kavarogtak bennem a szavak.

– Mi történt... tegnap? – jobbnak láttam a lényegre térni, amint meg bírtam szólalni.

Harper hosszan fújta ki a levegőt.

– Iszonyatosan szégyellem magam. És... zavarban is vagyok.

– Látom – beharaptam az ajkamat. – Mondjak valamit? Én azon már túl vagyok. Még részegen túllendültem rajta.

A fürtöske rám nézett, tekintetében ezúttal kemény megdöbbenéssel.

– Nem akadtál ki?

Elgondolkodtam.

– Nem. Be voltunk nyomva. Legalábbis erről van szó, ugye? – kaptam a szám elé a kezem. – Mondd, hogy nem zúgtál belém, vagy ilyesmi!

– Mi a...? Nem! Mégis miből...

– Hál istennek. Akkor meg jól értelmeztem a helyzetet. Egy botlás volt, amit felnőttként kezelünk. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, mert nem az.

– Igen... Mármint, persze, igazad van.

– Szuper – felálltam. – Reggeli?

– Ja, az jól jönne.

Mindent elmondtam, amit terveztem, Harper mégis távolságtartó maradt. Túl feszült. Túl zavart. Miközben palacsintákat melegítettem, fáradt hangon szólt közbe:

– Már csak azt kell eldöntenünk, ki mesélje el Nevannek.

Tejszínhabos flakonnal a kezemben megfordultam, összehúztam a szemem.

– Hogy zajlana az a beszélgetés, mit gondolsz?

Harper a fejét vakarta.

– A „bocs, Nev, hogy sakál részegen lekaptam életed szerelmét, ígérem, többet nem fordul elő" nem hangzik túl jól.

Megdermedtem.

– Mi?

Harper felvonta a szemöldökét.

– Mi mi? – értetlenkedett.

– Mi az, hogy élete... – csíptem le a mondat végét, mert a hajam tövéig elpirultam.