Aranyvér / Szünetel /

11. A prófécia kezdete

Thalia szemszöge:

A Zeusz bungalóban aludtam. Artemisz bungalójától alapjáraton frászt kapok, akkor már inkább Zeusz kabinját választottam. Ott legalább egyedül vagyok a gondolataimmal. Valamikor éjfél tájt aludtam el. Az utolsó emlék foszlányom, hogy Zeusz szobrát bámulom, majd se kép, se hang. De álom természetesen van.
Egy férfi lépkedett előttem, mögötte siettem akár egy kivert kis kutya, a vállam fölött félve átpillantottam.
Tudom hol vagyok.
Luke... Annabeth... Menekülés.
A látásomat használtam álmomban, az egész álmot távolítottam és közelítettem, eddig azt hittem, hogy csak a való életben megy.
Annabeth fáradtan kullogott előttem, de nem nyafogott, sosem nyafogott, ha valami bántotta. Csak amikor találkoztunk vele és azt hitte szörnyek vagyunk Lukeal. Akkor mutatott csak félelmet.
Valahol Boston környékén voltunk a látottakból ítélve. Csak figyeltem ahogy Annabeth Luke kezét fogva repül a gyors tempótól a félisten után.
Letáboroztunk egy helyen. Annabeth Luke ölébe hajtotta a fejét és elaludt. Luke rám nézett, de az arca idősebb lett.
- Mi folyik itt Thalia? - kérdezte.
- Magam sem értem. - feleltem.
De... akkor nem is ezt kérdezte Luke... Azt kérdezte... őrködöm-e.
- Hádész... - suttogta a fiú.
- Igen. - mondtam a szövegem, azt amit akkor is mondtam neki. - Támadt. Engem akar, ugyan nem értem miért.
- Az régen volt Thalia, több mint 12 éve lassan. - fogta meg az államat Luke.
- Akkor mire célzol...
- Hádész keresi Silenát, Leet, Charlest és Zoét. Holnap... a holnapi nagy nap lesz.
- Luke... nem értem...- néztem az alvó Annabethre.
- Miatta ne aggódj. Percy csak jót akar neki. Ha túléli a holnapot, minden rendben lesz. Percy vigyázott rá, rá és a többi félvérre ahogy ígérte.
- Luke... - nyúltam felé, de az álom semmivé foszlott. A szemem felpattant.
Nem értek semmit...
Mi történik...
Luke...Luke Hermész fia...
Felültem az ágyamban és kifutottam a bungalóból, egyenesen a női mosdóba futottam és hideg vizet fröcsköltem az arcomba, nagy kapkodásomban levertem a kéztörlőt, ami elgurult egészen a vécékig.
Francba...
- Thalia? - nyöszörögte valaki az ajtóból. - Hát te?
A lányra néztem, a szeme karikás volt, a szeme fáradt és kicsit sem nyugodt.
- Jessica?! - mondtam döbbenten. - Aludnod kéne!
Tekertem össze a papírt és tettem vissza a helyére a kéz törlőt. 

- Ahogy neked is. Valami baj van? 

Jessica sosem tartozott a kedvenc félisteneim közé. Nem csak azért mert Perszephoné gyermeke, hanem mert én ilyen boldog és energia dús emberrel életemben nem találkoztam. Lee, Silena, Charles... Velük is csupán egyszer találkoztam. Charlesal és Silenával a küldetés előtt télen. Leet pedig csupán a feltámadásomnál, vagy nem is tudom minek mondjam ezt, mikor fenyőfából normális lány lettem akkor. De, Nico szerint ő lehet a tizenkettedik tag. 
- Jól vagyok. Csak a szokásos rémálmok. Veled mi a helyzet? Valami növényt ültettél az éjszaka közepén? - sétáltunk ki a lány vécéből. 

- Nem. - rázta meg mosolyogva a fejét. - Nekem is volt egy elég érdekes álmom. 
- Megkérdezhetem, hogy mi? 
- Bocsi de, ez némileg személyes. Ráadásul már van egy emberem, akit meg akarok kérdezni...

- Csak nem Nico? - mosolyodtam el. 

- Azt hittem a vadászok kerülik a romantikát. - a szeme ravaszul csillogott, de a szája továbbra is mosolyra görbült. 

- Maguk romantikáját igen. - bólintottam és önkéntelenül Luke jutott az eszembe. Mi van ő Hermész? Mi van, ha ő is feltámad. A prófécia vele kezdődik és az álmomban... az álmomban eléggé úgy tűnt, hogy tudja mi zajlik most körülöttem. - A másokéba viszont nem tiltja szabály, hogy beleszóljunk. 

- Nico... Furcsa srác. 

- A legfurcsább. - bólintottam.  - A lényeg, hogy kedveled-e?

- Furcsa erről egy vadásszal beszélni... - a szeme a sötét ellenére halványan fénylett. A szeme fáradt volt és véreres.