Vernon Happened || Choi Hansol. /BEFEJEZETT/

I.

Azt gondolná az ember, hogy költözni, elhúzni a szülőhazádból mekkora jó dolog, utazol, új embereket ismersz meg, akár egy teljesen új kultúrát is. Ismeretlen, amibe a legtöbben nehezen vetik bele magukat, mégis, utólag kevesen mondják azt, hogy megbánják, nyelvet tanulsz, ki tudja hanyadikat, meg minden ilyen hülyeség.

Akik ezt gondolják, azok lefogadom, még sosem lépték át a határt.

Az első három hónapban senkivel se nagyon beszéltem, persze szüleimen kívül, akik még az átlagosnál is átlagosabbnak voltak mondhatók, így jó tinédzserhez híven a napi három szóváltásunknál nem igazán merészkedtem tovább. Húgom hol az őrületbe kergetett, hol nem, szóval szépen szólva is, életem legnagyobb kihívása akkortájt leginkább a nyelvtudásom tökéllyé simítása volt, úgyhogy lehet, hogy az a pár fölös óra, amit magányom okozott, végül csak pozitív mérleget mutatott a végére.

Lényeg a lényeg, az iskolában én voltam a fura európai csaj, akiről soha senki nem tudta megmondani honnan jött (ha még valami Anglia, vagy Spanyolország, de nem, én francos magyar vagyok) és igazából, ha őszinte akarok lenni, annyira én sem erőlködtem, hogy tudassam a kortársaimmal – ami költözésünkkor a kilencet verdeste –én bizony magyar vagyok, nesze nektek pálinka, gúlyásleves. Élettörténetem rövidre faragva, az első éveim húzósak voltak, és legszebben is a magányos szóval tudnám leírni, de aztán jött a középiskola, és jött persze Minjae is, az első tényleg barátnak nevezhető ember azon a fránya földrészen. Addigra persze már egész jól tudtam a nyelvet is, hirtelen közösségi életem is lett, megszoktam, ha elmentünk enni, akár fél órákat is vártam a kajámra, de hát na, sokáig tartott ez is. És hogy mi történt ezután?

Vernon történt.

Chwe Hansol, - általában csak Vernon – az iskola fenegyereke volt, és élvezettel keserítette meg közvetetten ugyan, de napjaim nagy részét.

Persze eleinte semmi bajom nem volt. Én tökéletesen elvoltam a kis világomban, Minjae társaságával, megfigyeltem azt a bizonyos ritka állatfajt amit Ő meg a barátai jelentettek, amihez úgy gondoltam jobb, ha semmilyen kötelék nem fűz.

Szóval ahogy hétfő reggel Minjae-vel sétáltam az épület felé, ahol lassan már több mint a felét töltöttem napjaimnak, nem igazán volt kedvem iskolatársaimhoz, legszívesebben hazasiettem volna, és otthon remekül ellettem volna. De hát az élet ilyen, úgyhogy nagyokat ásítva sétáltam barátom mellett, aki izgalomtól túlfűtve mesélt atléta karrierjéről, főleg így hogy lassan már június felé jártunk, egyre jobb idő volt minden nap. Immáron én sem fáztam abban a fene szoknyában, amit minden diáklányra ráaggattak, röviden, egy szavam sem lehetett immáron.

- Könyörgöm Laura, ne legyen már ilyen nagyon szenvedő fejed – állt meg hirtelen Minjae, mire én is megtorpantam – Hát ismét egy nap, tele lehetőségekkel.

- Mondták már, hogy idegesítően optimista vagy? – nevettem – Francba a te világmegváltó lehetőségeiddel.

- Ja, minden nap ezt hallgatom tőled – sóhajtott – Mindegy. Megvársz ma? Maradok futni.

- Szóval én nézzem ahogy futkorászól, és cserébe később érek haza? – mérlegeltem, miközben ismét megindultam, immáron nem figyelve, hogy Minjae követ-e – Nem pálya.

- Na, ne csidáld már...

És ezzel kezdetét vette egy újabb fránya nap, tele Minjae által lehetőségenek nevezett, általam medig szenvedésnek gyúnyolt dolgokkal. Jó tanuló mivoltomhoz hűen próbáltam figyelni az óráimon, még akkor is, amikor matekon az a bizonyos Vernon gyerek folyamatosan papírokat dobált az előttem ülő haverjának – kellett nekem kettejük közé kerülnöm – habár őszintén elég nehezen ment. Ebéd szünetben Minjae-vel meg pár ismerősünkkel ültünk, ettünk, meg minden hülyeség amit ilyenkor az emberek szoktak csinálni, délutáni tevékenységeimet folytattam, délután négykor pedig nagyot sóhajtva szenvedtem le magamról azt az átkozott blézert, ami miatt majd megsültem a tűző napon. Ahogy eltakartam a meleg égitest sugarait, szememmel Minjae-t kerestem, aki fülében fülhallgatóival, láthatóan teljesen beleélve magát a futásba szaladt a focipálya körül. Mikor már meguntam bámulását, gondoltam valami értelmeset is csinálok, ha már nem tudok miatta haza menni, úgyhogy turkálni kezdtem a táskámban, hamar körülvettem magam törikönyvemmel, füzetemmel, és gyorsan jegyzetelgetni kezdtem. Szépen szólva is egyetlen tantárgy volt, amit viszonylag élveztem, így egész nagy hévvel kezdtem neki a tanulásnak, amíg meg nem történt az, ami ezt az egészet el nem indította.