Vernon Happened || Choi Hansol. /BEFEJEZETT/

IV.

Mikor Vernon kilépett az ajtónk, végre megnyugodva vehettem tudomásul, egyedül lettem a lakásban. Az elmúlt napok történései épp eléggé betettek, persze jobban, mint kellettek volna. Hirtelen tényleg nem tudtam mit tenni Vernonnal, ismeretségünk óta folyamatosan utáltam, és akkor hirtelen elkezdett úgy viselkedni, hogy nem sikerült.

Komolyan. Én nagyon próbálkoztam. Még akkor is, amikor csütörtök délutánt ismét az asztalunknál ült, zavarosan vakarta meg halántékát, mint aki nagyon gondolkodik.

Mindenesetre, mikor végre hétvége lett, jaj a hétvége, szombat délelőtt kipihenve keltem fel, végre aludhattam, egy hosszú hét után. Végre unatkozhattam egy fél napot, majd szép lassan tanulgattam, tv-t néztem, röviden, éltem a tinédzserek mindennapjait. Este nem is terveztem elmenni otthonról, ami végül jól is jött ki (főleg szüleim szempontjából) mivel így semmi indokom nem volt visszautasítani anyukám kérését; kénytelen voltam vigyázni húgomra. Persze tizenegy évesen már meglehetne magában is, fortyogtam egy ideig miatta, de végül rájöttem, hogy laptopozni a nappaliban is tudok, húgom meg elvan magában.Hatkor végre megegyeztünk, milyen pizzát is rendeljünk az otthon hagyott pénzből, hogy aztán méltó módon zabálással zárhassam eme csodálatos napot, amin semmit sem csináltam.

Csengettek, megjött a vacsink, éhezve siettem az ajtóhoz, ami aztán hatalmas csalódás volt.

Gondolhattam volna, nem?

- Úgy tudtam, elbizonytalanodtam, de tudtam, hogy te laksz itt!

Vernon hatalmas vigyorral mutogatott, könyörgöm, két nappal azelőtt dobtam ki, komolyan máris ebizonytalanodott, hogy én lakom ott?

- És mit keresel itt?

- Pizzát rendeltetek, gondolom - emelte meg a kezében tartott dobozt, a mozdulatra pedig végignéztem rajta, és meg is akadt a szemem a munkahelyi sapkáján; határozottan nevetségesen nézett ki - hát itt van.

- Te pizzafutárként dolgozol?

- Aha - majd kicsit közelebb lépett az ajtóhoz, és mint akit nem is zavar benézett - Egyedül vagy?

- Hé! - löktem meg, mire elnevette magát - Csak mert egyszer beengedtelek, nem jelenti azt, hogy bármikor benézhetsz! És egyébként int, a húgomra vigyázok.

- Oké, akkor... tessék.

- Ja öh... te...

- Laura! Hol vagy már?

Húgom mint egy hurrikán jelent meg mellettünk szokásos hiperaktivitásával, de Hansolt látva egyből el is hallgatott. Utóbbi mosolyogva köszönt neki, de Zoé kissé lefagyott, leplezetlenül mérte végig a srácot, de úgy, ahogy korombeliek nem csinálják, nem hogy egy szaros tizenegy (persze, ahogy mindig kiemeli, lassan tizenkettő) éves.

- Ismered? Elég jól néz ki.

Magamban terveztem, hogyan fogom kinyírni, helyette is vörösödni kezdett arcom, rájöttem, mégis miért nem járogatunk el együtt. A házban megvoltunk, meg minden, de Isten a tanúm, máshova sose vittem volna el, pont azért, mert túlságosan is őszinte volt.

És sokkal jobban érdekelték a fiúk, mint engem.

- Ja, persze - nevette el magát az előttünk álló fiú - Vernon. Egy iskolába járunk.

- Lauraaa, miért nem említetted soha?! - szinte már számon kérte tőlem - Te ránéztél már valaha i...

- Oké, mehetsz vissza, szia.

Mielőtt még bármi más rohadtul zavarba ejtő dolgot mondhatott volna, visszalöktem, így is épp eléggé égtem, szinte már éreztem ahogy nem hogy az arcom, már a fülem is vörösödik. Persze, tény volt, hogy Vernon még kortársainkhoz képest is túl jól nézett ki, aztán ehhez hozzájött, hogy amúgy félig amerikai, hát könyörgöm. Viszont nekem eddig sosem kellett ezzel foglalkoznom; azt sem tudta ki vagyok, de, ahogy ez megváltozott, sajnos elkezdett megváltozni minden más is, és én pedig semmit se értettem.