Vernon Happened || Choi Hansol. /BEFEJEZETT/

V.

Egy viszonylag pihentető hétvége után, azért kevés diáknak van kedve iskola menni. Nálunk is így volt ez, szinte már húznom kellett Minjae-t magam után, amikor összefutottunk közös sarkunkon. Odaérve, leültünk a szokásos kis helyünkre, a sportpálya mellé, ahonnan szinte mindent be lehetett látni, Minjae elővette szendvicsét, általában velem töltötte reggelijének minden percét, miközben hétfőnként szinte már rutinunk volt, hogy elmeséljük egymásnak, mit is csinálunk hétvégén.

Benne volt a nagyon izgalmas sztorijában (mint minden egyes hétfőn) buzgón hallgattam, reagáltam rám, míg mindketten fel nem kaptunk a fejünket a nagy hangoskodásra. Hansol és a bandája szokásos másik irányból jöttek felénk (mint, ahogy az már vele is közöltem, az Ő jövetelükre mindenki felkapta a fejét) és ilyenkor általában mindig elhagyta a számat valami frappáns megszólalás, amivel a földig alázom Őket, de ezúttal ez elmaradt, és még csak észre se vettem igazából. Elbambultam, teljesen belefeledkeztem a fiúk közeledésébe, csak nem kéne továbbra is szidnom Őket, ha már Vernonnal hivatalosan is barátok lettünk.

- Na mi van, ma elmarad a "jézusom, már megint Vernon meg a sleppje" vagy a "Ezek komolyan nem tudnak hallkabbak lenni?" - már kaptam volna rá a fejem, magyaráztam volna, de abban a pillanatban valószínűleg az említett srác megérezte, hogy figyelem, mert csak találkozott tekintetünk - Haho, Laura, itt vagy?

Vernon kicsit hunyorgott egyet, hát persze, pont mögülünk kelt fel a nap, de hamar felismert minket, elvigyorodott, majd bőszen integetni kezdett. Hirtelen néztem magunk köré, oké, persze, már nem szidtam Őt annyira nyilvánosan, meg minden, barátjának nevezett hűha, de nem számítottam arra, hogy ez jelenteni is fog valamit. Azt hittem Ő továbbra is marad a barátaival, néha Minjae-vel beszél pár sort, én továbbra is ülök előtte matekon, és nem fogunk többet beszélni ezek után sem. Egy szó, mint száz, össze- vissza kapdostam a fejem, Minjae sem értette mi van, míg végül meg nem állapodott tekintetem Vernonon. Ő elnevette magát, felém mutatott, mint aki azt üzeni igen, neked integettem, ideje viszonoznod a gesztust. Nehezen, de fel is fogtam, kissé bizonytalanul emeltem meg jobb kezem, és intettem egyet, mire fejét rázva, láthatóan jól szórakozva a helyzeten indult tovább, érte be barátait, akik pár lépéssel lehagyták Őt.

- Te mióta integedsz Vernonnak? Azt hittem utálod.

- Mi? - eszméltem fel Minjae kérdésére - Ja, hogy az. Szombaton Ő hozta ki nekünk a pizzát, aztán végül segítettem még neki a töriben. Valahogy az lett a vége, hogy barátok lettünk, vagy mi.

Úgy mondtam, mintha ez tök mindennapos lenne, pedig eléggé nem volt az. Chwe Hansol volt az utolsó ember, akire azt mondtam volna, egyszer még barátok leszünk- és ezt Minjae is nagyon jól tudta.

- És te hagytad, hogy én meséljek előbb?! - akadt ki - Kezd csak előröl.

Nagyot sóhajtott, kénytelen voltam elmesélni az egészet, szüleim lelépésétől kezdve, a szalámis pizzán át, a francos teáig amit Hansolnak főztem, mindent, ami csak történt. Ami mi is volt? Őszintén, nem túl sok minden, mégis, bennem egy lavinát indított el. Immáron nem akartam szidni a fiút, annyira nem terveztem elkerülni Őt egész nap, és igen, komolyan jól esett, hogy meglátott, és életében először, köszönt nekem.

Már itt félnem kellett volna, hogy mégis mi lesz ebből.

Szóval azok után, hogy végre utolsó órámról is kicsengettek, olyan megkönnyebbülés zuhant a vállamra, mint minden diáknak, ha már nagyon elege van az iskola közegéből. Lassan pakolásztam, konstans én voltam az utolsó diák, aki elhagyta a termeket, mivel mindig eléggé ráérősen pakoltam. Utolsó óra matek, mögülem még hallottam a szék nyikorgását, észre sem vettem, hogy Vernon nem sietett ki a teremből, ahogy azt mindig is tette- hát fene, népszerű, biztos volt elég dolga.