Vernon Happened || Choi Hansol. /BEFEJEZETT/

VII.

Szokásos hétfő, szokásos hét, szokásos iskola. Így a szünet előtt hetekkel egyre könnyebben sikerült felkelnem, alig vártam már, hogy ne kelljen korán kelnem, meg a többi. Fáradtan, de határozott jó kedvvel baktattam a konyhába, ott a szokásos gyors csevejt megejtettem családommal, bepakoltam, minden rutinomat véghez vittem. Bekiabáltam még egy elmentemet, majd kinyitottam az ajtót, megindultam az iskola felé- megindultam volna.

Vernon alakját látva megtorpantam, mire Ő a hangok hallatára felnézett, hisz a lépcsőnkön ült, és a telefonját nyomkodta. Ráérősen állt fel, miközben én értetlenül, összekuszált szemöldökökkel figyeltem, ahogy végül megáll mellettem.

- Na, mehetünk?

- Oké, egy, honnan tudod, mikor indulok suliba? Kettő, mit keresel itt?

- Nem egyértelmű? - nevetett - Jöttem, hogy együtt menjünk suliba. És Minjae-t kérdeztem meg, folyamatosan együtt jöttetek, gondoltam tudja. Talál, süllyedt.

Sokat értő "oh" hagyta el a számat, ja, úgymond együtt voltunk immáron, de még így is, olyan rohadt fura volt. Hansol nevetve kapta el a kezem, úgyhogy ahogy Ő indult, kénytelen voltam én is elindulni. Miközben sétáltunk, ujjait összekulcsolta enyéimmel, pár pillanatig pedig bámultam egymáséit fogó végtagjainkat. Nem tartott sokáig, akaratlanul is elmosolyodtam, felnéztem és figyeltem a magyarázó fiúra.

- Szóval, órák után, még maradunk a srácokkal, tudod kosarazni, minden hétfőn maradunk. Megvársz? Utána átjöhetnél, és tanulhatnánk. Szeretek veled tanulni - közölte, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk - tök jól megmaradnak a dolgok. És okosnak érzem magam, amikor te nem értesz valamit, és én magyarázom el.

- Oké, esélytelen, hogy maradjak - nevettem - amikor legutoljára a közeletekben voltam kosarazás közben, agyrázkódást kaptam.

- Az Seungkwan volt! - torpant meg - Nem én. Viszont tök vicces lenne, ha beállnál! - vigyorgott - Na, csak várj meg.

- Aha, én meg a sportok - forgattam szemeim - Fergeteges.

Vernon jól szórakozva, kezemet el nem engedve tette át fejem fölött karját, hogy át tudjon ölelni, kénytelen voltam én is elnevetve magam. Beszélgetve sétáltunk egymás mellett, még legalább tíz percig, áldtam az eget, hogy sosem laktam olyan messze az épülettől.

Őszintén, arra, hogy az emberek mit fognak a tényre reagálni, hogy akkor mi most együtt vagyunk, vagy mifene, hát nem igazán gondoltam. Örültem inkább, hogy az iskola egyetlen rám negatív hatással lévő dolga átavanzsált valami pozitívvá, magam sem tudtam hogyan. Úgyhogy, ahogy közeledtünk az emberek felé, kissé megijedtem.

- Ott vannak a többiek - mutatott egy csapat fiú felé jobb kezével, mire én elengedtem balját; egyből rám kapta tekintetét - Mi a baj?

- Semmi.

- Akkor meg miért engedted el a kezem? - kérdezte ártatlan fejjel, mint aki tényleg nem érti - Nem... nem akarod, hogy tudják?

Mit tehettem, már a szimpla gondolattól is zavarba jöttem, hogy az emberek kézen fogva lássanak minket.

- Nem, nem az! - ellenkeztem hevesen, hisz könyörgöm, kinek nem esne jól, ha le akarná tagadni a párja, hogy együtt vannak - Csak... oké, szóval, téged, mindenki ismer. Mármint, komolyan mindenki. Engem pedig nem- közöltem a tényeket - És ez így van jól.

- Attól félsz, hogy piszkálni fognak? - próbált komoly fejet vágni, de csak megbújt az a pimasz mosoly szája szegletében - Tudod, nem egy filmben élünk, vagy a könyvekben amiket gondolom olvasni szoktál.