Ladyblog Oneshots

Nem rész.

Hello. Szerettem volna megosztani veletek egy pályázatom amire igaz még nem kaptam választ, de kíváncsi vagyok nektek mi a véleményetek róla.

Itt is lenne, a címe pedig Észrevehetetlen szeretet:

.------------------------------------------------------------

Pár évvel ezelőtt, az utcán, észre vettem Karcsi bácsit aludni. Arccal a föld felé feküdt és valami elviselhetetlen bűz lengte körül. Próbáltam neki segíteni, hiszen Marika néni sokat veszekedett már emiatt vele. Érthetetlenül motyogott valamit az orra alatt, de nem érdekelt annyira, hogy sok figyelmet szenteljek neki. Pár perc után a házuk előtt voltunk ahol néhány mentő kocsi volt. Remegve lépdeltem Karcsi bácsival közéjük.

-Fiacskám ide nem jöhetsz. - állított meg egy mentős ember.

-Mi történt? - kérdeztem nagyot nyelve miközben a rám támaszkodó férfit tartottam. Hiába voltam benne a foci csapatban, mégis alig tudtam megtartani egy 90 kilós részeg embert.

A mentős szemében részvét szikrája csillant mielőtt neki kezdett.

-A 35 éves hölgy össze esett a konyhában, még meg nem mondható okok miatt. A kezében kés lehetett ami eltalált pár artériát. Későn érkeztünk, bár nem tudjuk ki hívott minket ki. Sajnálom, őszinte részvétem az asszony iránt. - veregette meg a hátam majd a fehér lepellel takart hordágyhoz ment. Az eddig csendben hallgató férfi, keserves zokogásban tőrt ki. Úgy éreztem, mint ha a szívem megállt volna. Az agyam rendíthetetlenül szajkózta, hogy ez nem történhetett meg, ez csak egy rossz vicc. Majd végül az agyam is leállt. Szégyen, nem szégyen én is sírni kezdtem. Egymást támogatva mentünk el a szüleim házába ahol egy levél fogadott. Kezeim közé vettem majd el is dobtam ahogy elolvastam azt a két szót ami lelkileg még jobban össze tőrt.

" Elmentünk. Sajnáljuk."

Ököllel csapkodtam a padlót míg Karcsi bá meg nem fogta a kezem és ölelésébe húzott. Úgy bőgtem, mint egy kisgyerek akitől elvették a játékát. Sötétedésig ültünk és sírtunk egymás vállán, hol halkan, hol hangosan. Aznap mindketten árvák maradtunk. A szüleim elhagytak ok nélkül, az ő felesége pedig meghalt. Pár nap múlva megtartottuk a temetést is. Gyönyőrű volt, Marika nénihez illő. A gyámhivatal esélytelennek látta, hogy a rokonságom érdeklődik irántam így Karcsi bát rendelték ki gondviselőként. Nem tudtunk ott maradni és elköltöztünk messze abból a városból ahova emlékeink kötöttek minket. Mai napig haragudtam mindenkire. A lelki sebem megmutatkozott a viselkedésemben is. Nem tiszteltem senkit, vissza beszéltem és 15 éves létemre bulikba jártam. A verem mélyén voltam és nem tudtam kimászni onnan.

- Bejöhetek? - kopogtatott a gyámom. Igent mondtam, majd vissza fordultam a gép felé. Karcsit se tiszteltem. Próbáltam őt hibáztatni, hogy a részegsége miatt történt ez, de nem ment annyira, mint szerettem volna.

- Beszélhetünk, Ákos? - fogta meg a vállam, mire kibújtam érintése alól. Nem bírtam a szánakozást senkitől.

- Miről? - fordultam meg a gurulós székben. Sóhajtva túrt barna tincseibe. Szemei fáradtan néztek rám.

- A viselkedésedről. Tudom nehéz neked ez az egész, de ha így megy tovább kicsapnak a suliból. - vállai leestek, mint akire az élet túl sok terhet nyomot.

- Na és? - forgattam a szemem gúnyosan. Nem érdekelt. Ha kicsapnak akkor kicsapnak. Eggyel kevesebb gond.

- Nem kérhetlek arra, hogy felejtsd el a múltat. Csak fogadd el. Megváltoztatni már nem tudjuk, nem igaz? - mosolyodott el fanyarul. Mérges lettem. Mit képzel ő?! Attól, hogy a gyámom cseszettül nem tud semmit! Nem tudja milyen érzés elveszteni egy szülöt, hogy mennyi kínnal jár, hogy azt sem tudod mit tettél. Vergődsz a bizonytalanságban és magad okolod minden miatt. A legkisebb veszekedés vagy csíny miatt. Nem tudod miért történt és miért pont veled. Csak azt érzed minden a te hibád.

- Egyet tisztázunk le. Úgy viselkedek ahogy akarok. Jogom van hozzá azok után. - motyogtam nyugodtan. Meglepetten nézett rám.

- Ákos. Igen, jogod van, de ezzel csak kínzod magad. Öt éve volt. Enged el a múltat. - veregette meg a vállam majd kiment. Össze szorítottam az öklöm. Fel álltam és a széket kidobtam az ablakon. Hatalmas zaj kiséretében tört össze az üveg, ezzel kiengedve a széket. Minden képkeretet össze zúztam, ököllel ütöttem a falat, hogy dühöm végre csillapodjon. De ahogy múlni kezdett a düh a fájdalom lett urrá rajtam. Éreztem, hogy könnyeim megállíthatatlanul folynak le arcomon. Térdre roskadtam, megdagadt kezeim az arcomra tettem. Igaza volt. El akartam engedni a tudatott, hogy elhagytak. Haragudni rájuk. Pár perccel később éreztem, hogy valaki át ölel. Megfordultam és a nyakhajlatába fúrtam az arcom. Nyugtatóan simogatta a hátam miközben ismét öt évvel ezelőtt voltunk. Megint az a gyámoltalan kisfiú voltam akit ott hagytak a szülei, de ő nem ugyanaz a férfi volt.

- Sajnálom... apa. - suttogtam majd éreztem, hogy kezei megmerevednek rajtam. Olyan... természetesen jött a számra a név. Már egy ideje tényleg úgy éreztem, hogy ő lenne az apám mégis az igazi emlékét senki sem tudta eltörölni akár mennyire is utáltam.

- Bocsánat. - kértem elnézést. Ki akartam szabadulni a karjai közül, de vissza rántott.

- Semmi baj, ... fiam.

Elmosolyodtam.

- Akkor? - kérdeztem suttogva.

- El tudod fogadni a múltat és le tudod zárni? - kérdezte ő is. Megtudom tenni? Talán. Egyedül nem biztos, de tudom, hogy Karcsi mindenben támogatni fog, mint ahogy tette gyerekkorom óta.

- Egyedül nem. - ráztam meg a fejem.

- Sose leszel egyedül. - bicentett a háta mögé. Oda néztem én is. El akadta a lélegzetem. Három ember állt ott mégis úgy éreztem egy tömeg van előttem. Dani, Szili és Betti. Tényleg nem voltam egyedül. Ők féltettek és vigyáztak rám mikor valami őrültséget akartam csinálni. A felismerés arcon csapott. Észre sem vettem mim van míg ki nem nyitottam a szemem. Szerettek, de túl vak voltam észre venni az önsanyargatásom közben. Nem ülhetek fojton a mútltban. Ahogy Karcsi mondta, nem tudom megváltoztatni a múltat, megtörtént és én tovább kell tudjak lépni. Elmosolyodtam, fel álltam és eléjük lépdeltem. Kínosan feszengtek majd Dani ölelt meg először. Végül Szili és Betti is csatlakozott. Elnevettem magam. Tudni kell tovább lépni a dolgokon, mert az élet nem áll meg. Folyamatosan megy és mi lépést kell tartsunk vele. Értékelni a dolgokat amíg míg van, különben kicsúsznak a kezeink közül.